Amikor Jack Taylor reggel magához tért, egy félhomályos és meglehetősen szűk helyiség padlóján fekve találta magát. Révedező szemmel körülnézve először is rácsokat pillantott meg. Hazugság lenne azt állítani, hogy ez a szituáció merőben szokatlan volt hősünk számára, hiszen ez idáig eltelt negyven évének csaknem egyharmadát börtönben töltötte. Jack csupán azért lepődött meg kissé, mert utolsó józan benyomásaira alapozva határozottan úgy emlékezett, hogy jelenleg éppen szabadlábon van.
Gyanúsan méregette a sűrű rácsokat, melyekhez hasonlót egyetlen zárkában vagy rendőrségi fogdában sem látott. Végül nagy nehezen sikerült kikövetkeztetnie, hogy a helyiség, amiben tartózkodik nem más, mint egy templomi gyóntatófülke. Ez már csak azért is logikusnak tűnt számára, mert előző este jelmezbállal egybekötött bulin vett részt, melynek alkalmából papnak öltözött.
Ezt a tettét így utólag már kissé meggondolatlannak tartotta, mert sejtette, hogy tréfás kedvű bűntársai csempészték be hajnalban ebbe a kényelmesnek éppen nem nevezhető helyiségbe. Nehézkesen feltápászkodott, és éppen indulni szeretett volna, amikor a rácson túl valaki megszólalt:
– Vétkeztem, atyám.
Taylor elhatározta, hogy ha már itt van, üsse kő, meggyóntatja a fickót. Ebben a döntésében az is jelentős szerepet játszott, hogy fölegyenesedése után iszonyatos fejfájás és szédülés fogta el, úgy érezte, jobb, ha most néhány percre leül a hűvös félhomályban.
A túloldalon az enyhe olasz akcentussal beszélő férfi bűnbánóan sorolni kezdte vétkeit, melyek többnyire a paráználkodás tárgykörébe tartoztak. Jack már ezt is kedvtelve hallgatta, sőt, néha elismerően csettintett a nem mindennapi teljesítmény hallatán, érdeklődését azonban sokkal inkább az a bűn keltette fel, amit a fickó mintegy mellékesen említett meg az istenkáromlások és paráznaságok között, nevezetesen, hogy megverte szegény cellatársát, aki pedig – elmondása szerint – mindig jó volt hozzá, és mindenét megosztotta vele.
Szóval egy kolléga, aki nemrég szabadult – következtetett a cellatárs szóról Taylor. – Nyilván ő is farsangolt tegnap, és még nem józanodott ki egészen, legalábbis erre utal az enyhe alkoholszag. Biztosan ettől ilyen közlékeny.
– Mi indított erre a tettedre, fiam? – vágott a felsorolás közepébe alig titkolt érdeklődéssel, mert saját tapasztalatából tudta, hogy a fogvatartottak közötti csetepaték mögött sokszor egészen érdekes indítékok húzódnak meg. Pechjére a férfi paráználkodásainak okáról kezdett beszélni:
– A bűnös testi vágy sarkallt erre atyám, amely mindig hatalmába keríti az embert hosszú bezártság idején.
– Nem erre gondoltam, fiam – mondta kissé bosszúsan Jack, akinek – jelenlegi álhivatásához méltatlan módon – bőséges tapasztalatai voltak a paráznaság és a bűnös testi vágyak tárgykörében. – Kérdésem arra irányult, miért verted meg felebarátodat, aki saját bevallásod szerint mindenét megosztotta veled, és jó volt hozzád?
– Mert a legfontosabbat nem osztotta meg velem. A titkot, amit a Chandler-ügyről tudott…
Taylornak néhány pillanatra elakadt a szava. Természetesen ő is hallott erről az ügyről annak idején. A nagy értékű Chandler-ékszerek jó tíz éve tűntek el, éppen egy aukciót megelőző napon. A rendőrség a felderítés során először két hullába botlott, ezek után azonban vakvágányra futott a nyomozás. A sajtó egy pár hétig még cikkezett az ügyről, később viszont már az alvilág köreiben is elcsendesültek a mendemondák.
Taylor – bár továbbra is rendületlenül áradt befelé az alkoholszag – nem merte jobban forszírozni a dolgot. Nem akarta megkockáztatni, hogy az olasz fickó gyanút fogjon. Gyorsan feloldozta néhány tucat Miatyánkkal és Üdvöz légy Máriával, majd a gyónás befejeztével természetesen a nyomába eredt.
Amikor először pillantotta meg a mintegy két méter magas férfit, aki hátulról is eléggé félelmetes benyomást keltett, már semmiféle kétsége nem volt a tekintetben, hogy bizonyára sikerült kipréselnie a cellatársból, amit tudni akart.
Az izomkolosszus első útja Carlóhoz, a New Orleans-i alvilági körökben jól ismert okirat-hamisítóhoz vezetett. Carlo elsősorban útlevelek készítésére specializálta magát. Taylor elgondolkodott: ez a fickó nemrég szabadult. Az azóta eltelt napjait a tapasztaltak alapján szinte egyvégtében csajokkal és piálással töltötte. Nem valószínű tehát, hogy éppen egy ilyen nagy horderejű ügy kapcsán fog a tutyimutyi életmódra átállni. Az is lehet, hogy még ma elhagyja az országot. Sürgősen intézkednie kell tehát.
Fel akarta hívni derék bűntársait, azonban bosszúsan tapasztalta, hogy kölcsönzött jelmezén nincsenek zsebek, következésképpen egy nyamvadt negyeddolláros sincs nála. Megpróbált visszaemlékezni, hova is tette előző este a tárcáját, de ez olyan reménytelen kísérlet volt, hogy nyomban fel is hagyott az összpontosítással. Inkább azon kezdte törni a fejét, honnan szerezhetne némi aprót a telefonáláshoz.
Az utca túloldalán egy jól öltözött urat pillantott meg, s rögtön meg is született az agyában a gondolat: adományt fog gyűjteni az egyház nevében az árvák javára. Ez mindaddig jó ötletnek tűnt, míg a megszólított úriember hozzá nem fogott kifejteni, milyen rossz véleménye van ez efféle koldulásról, továbbá, hogy az ő évi adójából akár egy egész árvaházat is építhetne az állam. Néhány jelentősebb pofon után azonban alapvetően megváltozott a hozzáállása, s annyi pénzt adott az álpapnak, hogy még taxira is futotta belőle.
Erre szükség is volt, mert az olasz kisvártatva végzett az okirat-hamisítónál, leintett egy kocsit, és a repülőtérre hajtatott. Jack előérzete nem csalt. A fickó nem halogatta sokáig a dolgokat. Két jegyet váltott egy egy óra múlva induló gépre, amelynek útiránya Tiragoza volt, a Karib-tenger egyik kis szigetországa.