A kilencvenes évek második felében jártunk. Nem sokkal korábban határoztam el, mint huszonéves és közepesen magabiztos írócsíra, hogy én aztán mostantól csakis az írásnak fogok élni, mert egyébhez úgysem értek. Ennek jegyében elkezdtem küldözgetni a különböző folytatásos történeteimet az összes megyei napilapnak, amelynek csak elő tudtam keresni az elérhetőségét a szaknévsorból. A Vezércsel volt az első.
Úgy emlékszem, magam is erősen meglepődtem rajta, hogy két helyről is érkezett visszajelzés. A Szabolcs megyei napilap főszerkesztője nagyon kedves elemzést küldött a jeles alkotásról, de sajnálattal közölte, hogy nem áll módjukban leközölni. A Szolnok megyei újság viszont megvette a sztorit, és én akkor azt hittem, hogy innentől kezdve kikövezett út vezet számomra a Parnasszusra.
Nevezett művet a keletkezése óta nem olvastam el, és a fentiekből következően – leírni is elborzasztó – konkrétan egy negyed évszázad telt el azóta. Ám amikor az ember elhatározza, hogy immár netes tördelésben közzéteszi az irományát, akkor kénytelen újra elolvasni.
Nem részletezném, hogy mit álltam ki ezalatt. De ebben nincs semmi különös, elvégre én azt is bosszankodva olvasom vissza, amit két-három hónapja írtam, és permanensen szégyenkezem az elkövetett hibák miatt, folyamatos kényszert érezve, hogy szinte minden második mondatba belejavítsak.
A Vezércsel kapcsán irtózatos önmegtartóztatást tanúsítottam, és meggyőztem magam, hogy ha valamire most egyáltalán nincs idő, hát az mindenképpen egy huszonöt éves iromány javítgatása. Azzal biztattam magam, hogy ezt a történetet mégiscsak lehozta folytatásban egy megyei napilap, így talán bízvást remélhetem, hogy hátha a jelenkori olvasók is elfogadják majd, és annak veszik, ami: egy ambiciózus fiatalember első ilyen jellegű próbálkozásának.
Mindenesetre számomra egy időutazás, sőt egyenesen tanulmány volt ez az írás. Jó szórakozást kívánok hozzá minden kedves olvasómnak!