Elnéző mosoly

Kaptam egy roppantul kedves és konstruktív hozzászólást. Milyen jó, hogy van egy honlapom, ahol válaszolhatok az illetőnek!

Más meg hajnalban felkel, elmegy dolgozni, odateszi magát, csinálja…és esetleg néha időt szakít a hobbijának, az írásnak. Pofa be.

Az érettségi után, életem első munkahelye a Magyar Posta volt. Még nem voltam tizennyolc éves. (Korengedménnyel kezdtem a sulit anno.) Hajnali ötkor kezdődött a szolgálat, az első buszjárattal kellett mennem dolgozni, csakis azzal érhettem be időben. Még egy olyan nagyvárosban is, mint Debrecen. Teljesen nyilvánvaló, hogy ez semennyire sem hasonlítható össze az uránbányászok vagy az afrikai gyermekmunkások sorsával, de a „pofabe” vonatkozásában minimum érdekes.

Még ennél is korábban keltem, amikor az volt a feladatom (a munkatársaimmal együtt), hogy hajnali négykor megjelenve a debreceni Lovarda nevű intézményt reggel nyolcra olyan állapotba hozzam, hogy ott egyetemi oktatás valósulhasson meg. Magyarán: az előző esti koncert, jogászbál, fogadás, céges buli, akármi után reggel nyolcra asztalokkal-székekkel berendezett tanterem fogadja a hallgatókat. Nyilván pofabe.

Dolgoztam az éjszakában, szebb kifejezéssel a vendéglátóiparban, olyan munkabeosztásban, hogy évekig csak aludni jártam haza. Tizenkettő per tizenkettő. Azaz két nappali műszak, két éjszakai műszak, két szabadnap, és ez utóbbinak a felét máris ott töltöttük az átkozott munkahelyünkön. Havi 35.000 forintért, az ezredfordulón. (Emlékszem, amikor az egyik razzia során megkérdezte tőlem egy zsaru, hogy mennyit keresek, benyögtem, hogy százötezret. Majd amikor elkerekedett a szeme, hozzátettem, hogy egy negyedév alatt.)

Árultam újságot a szabad ég alatt, fagyban, hóban, szélviharban. Szakmányban mostam fel mások hányását, húgyát, szarát, takarítottam el fecskendőjét, kotonját aprópénzért. Dolgoztam háttéremberként úgy, hogy mindenki, akit segítettem, nagy ember lett, csak valahogy engem hagytak el az út szélén. Írtam parlamenti felszólalást országgyűlési képviselőnek, írtam beszédet ünnepi szónoknak, megválaszoltam a sajtó kérdéseit mások helyett. Fogtak rám bicskát, kést, tőrt, pisztolyt, néztem szembe olyanokkal, akik konkrétan agyon akartak verni, és nem volt segítségem. Jártam úgy idegen országban, hogy azt hittem, soha nem térhetek haza, ott fogok megdögleni.

Úgyhogy nem te leszel az, aki engem megtanít az életre meg az örök igazságra. És írhatod nekem, hogy pofa be, de én csak kinevetlek. És írhatod nekem, hogy ki mennyire teszi oda magát, de én minimum a felnőttkorom kezdete óta mindenkit tisztelek, aki odateszi magát, mert elismerem a teljesítményt mindenkoron, másrészt meg visszakérdeznék, hogy aki mondjuk négy éven át az összes képességét, idejét, nyomorult kis pénzét, az egész életét beleteszi egy tervbe, attól még mit várnál el, hogy mit tegyen bele?

Könnyű úgy megítélni mást, hogy jószerivel semmit nem tudsz az életéről. Könnyű bepötyögni, hogy pofa be, elvégre csak hat karakter, szóközzel hét. De ettől még nem leszel ítész. Mert az igazi ítész nálad sokkal magasabb szinten van. Bízd rá a dolgot, mint ahogy engem is, és végre hagyj békén, kedves hozzászóló.

Amit „hobbi” címszó alatt írtál, az meg gyakorlatilag becsületsértés. Szerencséd, hogy ebben a témában külön bejegyzésre készülök, ezért nem foglalkoztam most a kommented ezen részével. De majd fogok. Még ha áttételesen is.

Itt hívnám fel drága aggódó barátaim figyelmét, miszerint nem igénylem a „jaj, ne csináld már, hát elriasztod az eddigi olvasóidat is” típusú üzeneteiket. Ez az én honlapom. Kifizettem, enyém. Tökre élvezem, hogy azt írok, amit akarok, senki nem tud korlátozni, lecsavarni (hova?), letiltani, beleugatni. Már eljutottam arra a szintre, hogy totál nem érdekel, ki mit hadovál. Megyek az utamon, a Jóisten pedig eldönti, hogy annak a végén mi lesz.