Elhagyás, elvárás, becsület, felfogás

Térjünk most vissza Gábor hozzászólásához, mert nagyon sok mindent megtudhatunk és kikövetkeztethetünk belőle.

A magam nevében mondom, többször gondoltam arra, hogy itthagyom az egészet, mert nem tetszik, hogy „elvárásokat” támasztasz – „akkor írok, ha…”. Azután mégis maradtam, mert érdekesen, jól írsz, kedvelem a történeteidet.

A második mondatodat nagyon szépen köszönöm. Viszont úgy gondolom, nem vagy itt a kezdetektől, kedves Gábor. Mert a kezdetek bizony úgy zajlottak, hogy én a tőlem telhető legkedvesebb módon kértem meg a tisztelt publikumot, hogy legyenek szívesek támogatni az Osmosis-projektet. Az első ilyen tárgyú posztom például így kezdődött:

„Nagy tisztelettel megkérem az olvasóközönség tagjait, hogy…”

Egy kezemen meg tudom számolni, és még név szerint is tudom, hogy kik azok, akik eleget tettek a kérésemnek. A kilencvenhatok már akkoriban is nagy ívben leszarták bármiféle ilyen irányú könyörgésemet.

Mert az elején még könyörgés volt, Gábor. Meg tiszteletteljes kérés. De aztán persze végigzongoráztam a skála minden hangját, a térden állva rimánkodástól, a logikus rávezetési próbálkozáson át, a legszánalmasabb nyivákolásig és visszataszító hisztizésig.

Hogy hiba volt-e ezt tennem, azt sokféleképpen meg lehet ítélni, mindenesetre most legalább nincs bennem semmiféle hiányérzet, mert tényleg mindent kipróbáltam, és legalább nem kell arra gondolnom, hogy ha ezt vagy azt a húrt is megpendítem anno, akkor bezzeg minden más lett volna.

Ma már tudom, nem lett volna más. Volt, ami semennyire sem hatott, és volt, ami csak ideig-óráig. Talán pár napig. Utána minden folyt tovább a maga megszokott medrében. Az író ír, a kilencvenhatok meg potyautasként élvezik az ingyen nyújtott szolgáltatást, és eszük ágában nincs még csak egyetlen kattintást sem az ügy szolgálatába állítani.

De mondhatok egészen konkrét eseteket is, Gábor. Például a Google Play Books-ot. Jó másfél évvel az Osmosis-projekt beindulása után, 2024 februárjában töltöttem fel az Osmosis első öt kötetét a rendszerbe, ingyenesen olvasható és letölthető e-könyvként. (Figyelj a részletekre is, kérlek. Másfél év alatt öt könyvet írtam ingyen a kedves olvasóknak.) Megkértem a követőimet, hogy legyenek már olyan kedvesek, és egy csillagozással, netán pár szavas értékeléssel járuljanak hozzá a könyvek szélesebb körben való megismertetéséhez.

Tudod, mi történt ekkor? Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan voltak olyan rendesek, hogy odamentek hozzászólni. Pont ugyanazok, akik a mai napig is a legönzetlenebb, leglelkesebb olvasóim.

Tudod, mi történt volna, ha ekkor úgy negyven-ötven követőm odamegy, és mondjuk egy héten belül értékeli az Osmosis-köteteket? Hát csak az, hogy a Google Play Books algoritmusa felkapja, és rengeteg embernek megmutatja ezt az öt friss feltöltést. Lehet, hogy már rég nem itt tartanék, és most nem írogatnám a keserű szájízzel monitorra vetett blogbejegyzéseimet.

A Google Play Books-szal kapcsolatban ma is elmondható, hogy az Osmosis-kötetek ugyan kevés csillagozással rendelkeznek, az első rész például még csak nemrég haladta meg az ötven darab efféle értékelést, a többit meg főleg hagyjuk, de a hét kötetnek több mint fele ötcsillagos minősítéssel rendelkezik, és a „legrosszabb” érdemjegy is négy egész nyolc tizedes. Tehát nem az a baj, hogy olvashatatlan ótvart írok, hanem az, hogy az olvasóim kilencvenhat százaléka potyautas, akiknek mindig minden ingyen kell, és egyetlen kattintásra sem képesek, hogy támogassák a projektet.

A Google Play Books-on egyébiránt az Osmosishoz fűzött szöveges értékelések túlnyomó többsége organikus. Ami azt jelenti, hogy a beírók nagy részét nem is ismerem, tutira nem erről a honlapról és nem az én tiszteletteljes kérésemre mentek oda, hanem valahogy rátaláltak a könyveimre azon a platformon az évek során, és maguk éreztek indíttatást, hogy beírjanak pár mondatot az ominózus kötetekről. A dátum mindenről vall.

Nem mellesleg, én soha nem kértem, főleg nem szólítottam fel senkit, hogy menjen oda, és adjon öt csillagot a könyveimre. Mint ahogy ezen a honlapon sem vártam el soha, hogy itt aztán csakis öt csillagos értékelést lehet adni egy-egy fejezetre vagy novellára, különben hét baj lesz. Ugyanis az nekem nem segítség. Engem pont az motivál, ha a visszajelzések őszinték és igazak. Másféle metódusnak nincs semmi értelme.

Az általad elvárásnak nevezett dolgok (amik egyébiránt tényleg azok voltak) csak hosszú évek után jöttek be a képbe. Az aktivitásmérő és társaik. És én nem azt tartom hibának, hogy bejöttek a képbe, hanem azt, hogy túl későn szabtam feltételeket. Sokkal, de sokkal hamarabb kellett volna.

Ha tudnád, hogy hány ismerősöm hülyézett le, amiért a fejembe vettem, hogy ingyen fogok írni a nagyérdeműnek! Ha tudnád, hogy hány barátom mondta azt, hogy már a második kötettől kezdve pénzért kellett volna adnom mindent! De én csak hajtogattam, mint egy eszelős, hogy meglátjátok, ez a remek és rendkívül logikus konstrukció majd működni fog! Az olvasóim majd segíteni fognak!

Nem segítettek. És hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy magamnak is be merjem vallani, csúfosan megbukott az elképzelésem.

Úgyhogy az elvárások ideje csak most következik majd, úgy igazán! Ha egyszer lesz időm és indíttatásom folytatni az Osmosis regény fő történetét, azt többé nem szándékozom úgy közzétenni, hogy az érdeklődőnek ne kelljen érte semmit sem csinálnia. Még nem tudom, hogy mi lesz ennek a módja, a skála elég széles a regisztrációtól, feliratkozástól kezdve akár a Patreonig vagy a Donably-ig, de hogy nem leszek többé a kilencvenhatok rabszolgája, az teljesen biztos. Majdnem négy évnyi esélyt adtam az ingyenes metódusnak, de ennek vége. Egyszer és mindenkorra.