Szép kora őszi nap volt. A napfény átszűrte magát a lombokon, az avar csodás színekben pompázott, a Negyven Rabló előtti légtérben fecskék és ivástagadó feleségek vijjogtak, odabent pedig megnyugtatóan duruzsolt a kávégép, és biztatóan bruttyogott a sörcsap.
A pultnál álldogáltunk, Berzenke, Gronyár meg én. Kicsit odébb Festő Csabi, Kőműves Feri és Liftszerelő Lajos cövekelt le. A pult mögött Babuci állt szolgálatra készen. A pult végében pedig egy ismeretlen vendég kornyadozott, egy alacsony kis emberke, gyűrött arccal, szomorú tekintettel. Ő volt Nyúzott Bácsi.
Kora őszi nap lévén a magunk mögött hagyott nyár emlékeit elevenítettük fel. Mi hárman, a becses brigantik természetesen a csodálatos balatoni nyaralásunkról osztottunk meg szemelvényeket.
Nyúzott Bácsi keserűen kortyolgatta a sörét.
Liftszerelő Lajos a horvát tengerparton megejtett kikapcsolódásának csudás napjait elevenítette fel.
Nyúzott Bácsi üres tekintettel méregette a még nem üres felespoharát.
Kiderült, hogy Festő Csabi és Kőműves Feri együtt voltak családilag üdülni a Zemplénben, és nem győztek áradozni hazánk eme kies tájegységéről.
Nyúzott Bácsi lehangoltan emelte a szájához a fél deci rumot.
Babuci élete első repülős utazásának emlékeit osztotta meg velünk, és fotókat is mutatott hozzá a telefonján.
Nyúzott Bácsi megunta, hogy hozzá senki se szól. Felhajtotta a rumot, lecsapta a poharat a pultra, majd méltatlankodva, de nagyon elszántan és önérzetesen így kiáltott:
– Én is voltam valamikor valahol!
