Hát elment Guszti bácsi. Sokáig üres lesz a helye.
Mindig a sarokban ült. Talán azért, hogy közel legyen a fűtőtesthez. Télen fontos szempont az ilyesmi egy nyugdíjasnál.
A fiát várta szakadatlan.
Közelebb kerültem hozzá, mint bárki más a Negyven Rablóban. Nekem elmesélte, hogy mióta, honnan és miért várja a fiát. Aki soha nem jött el… És már nem tudom, jó-e ez vagy rossz. Talán nem is lett volna már olyan ez a találkozás, mint ahogy Guszti bácsi gondolta. Vagy inkább vágyta…
Egyszer gonosz tréfát űztem vele. Éppen a pultban segítettem mosogatni, amikor megláttam a körtét. Mármint a konkrét gyümölcsöt. No meg a kést… Kettévágtam a gyümölcsöt, aztán odakiáltottam:
– Guszti bátyám, kér egy fél körtét?
Embert olyan sebesen a pulthoz közlekedni még sosem láttam.
– Kérek – mondta, immár előttem állva, és izgatottan várta a fejleményeket. Én meg elétettem a félbevágott körtét.
Az egész krimó rajta röhögött. Megsajnáltam. Öntöttem neki egy decit. A jobbikból.
Nem haragudott rám. Visszaült a sarokba, szétnyitotta az újságot, és elolvasta tizedjére is. Felhajtotta a ballonkabátja gallérját, mintha fázna.
Mindennap frissen borotvált volt és jó kedélyű.
Néha kinézett az ablakon. Várta a fiát. Teljes szívéből hitt benne, hogy egyszer eljön. Ha messziről is, ha sokára is, ha számtalan akadályon át is, de egyszer majd eljön. Lenyomja az ajtó kilincsét, benyit, körülnéz, és odasiet az apjához. És akkor majd minden jó lesz.
Lehet, hogy ez a várakozás éltette ilyen sokáig. Talán ha öt évvel ezelőtt eljön a fia, Guszti bácsi már rég halott. Vagy a csalódástól, vagy a beteljesüléstől, vagy csak egyszerűen attól, hogy már nincs miért élnie. Így azonban ott ült a sarokban mindennap, felhajtott gallérú ballonkabátban, újságot olvasva, néha kitekintve az ablakon…
Adja Isten, hogy odaát egyszer majd találkozzatok, Guszti bátyám!