Andrea (17/11. rész)
Ákos egész éjjel álmatlanul forgolódott az ágyában, s közben azon töprengett, miképpen érhetné el, hogy imádottja elolvassa a novellát. Úgy érezte, vészesen fogy az idő, hiszen nemsokára megjelenik az Egyetemi Élet újabb száma, s különben is, minél több nap telik el, annál érdektelenebb lesz az egész ügy Andrea számára.
– Valami nagy–nagy romantikus akció kellene… – motyogta félhangosan, s lassacskán körvonalazódni kezdett benne egy vakmerő elképzelés.
Emlékezetébe idézte ugyanis Andreáék bérházát, amelyet akkor volt módja szemrevételezni, amikor először (és sajnos utoljára) hazakísérte a lányt. Szerencsére ekkor az is kiderült számára, hogy melyik első emeleti ablak mögött bújik meg Andrea szobája, mert amikor imádottja hazaért, kinézett a függöny mögül egy búcsúpillantásra. Ákosnak úgy rémlett, hogy áll egy terebélyes fa a ház előtt, amelynek segítségével, ha nem is könnyedén, de véghezvihetné a tervét.
A dolog annyira fellelkesítette, hogy már egyáltalán nem bírt fekve maradni. Csöndesen fölkelt, vigyázva, hogy ne ébressze fel Gergőt, és tréningruhát húzott. Mielőtt elindult volna a meglehetősen hosszadalmasnak ígérkező hajnali kocogásra, legnagyobb meglepetésére a konyhában összetalálkozott az édesapjával, aki éppen fölrakott egy kávét.
– Hát te hová készülsz, nagyfiam? – képedt el apa is. – Még csak fél négy van!
– Inkább te vagy az, aki lebukott – replikázott Ákos. – Én futni megyek, te meg itt csöndes merényletet tervezel az egészséged ellen. Nem megmondta Szabó doki, hogy örökre le kell mondanod a kávéról?
– Ne aggódj, anyádnak főztem – mosolyodott el a családfő. – Valahogy nem tudunk aludni ma éjjel. De hogy lásd, mennyire szívemen viselem az egészségemet: ha vársz egy percet, magam is veled tartok.
– Most inkább ne… majd máskor bepótoljuk. Az én tempóm alighanem erős lenne neked – hebegte zavartan Ákos, s azzal már kinn is volt az ajtón.
„Akármi legyek, ha nem az a szöszke lány van a dolog mögött” – csóválgatta a fejét Almási Károly, és persze ezúttal sem tévedett.
Ákos elfutott egészen az Andreáék házáig, s terve helyszínét megpillantva elégedetten elmosolyodott. „Hát persze, hogy jól emlékeztem… Mi sem természetesebb ennél. Ha faág lennék, én is csak az ő ablaka felé nyújtózkodnék.”
Aznap valamennyi előadást átaludta az egyetemen. No persze, ha ébren lett volna, akkor sem lett volna képes a figyelmét a tanerőkre összpontosítani. Bizonyára az esti akciója járt volna a fejében. Tíz óra tájban visszatért a ház elé, mégpedig egy nagy csokor vörös rózsával, amelyet az Egyetemi Élet ominózus számába csomagolt be. Felállította a leshelyét a szemközti újságosbódé mögött, s várta, hogy elnéptelenedjen az utca. Ez kissé nehezebben ment, mint gondolta.
Sötétedés után sorra megjelentek az ebtulajdonosok, hogy kis kedvencük társaságában megejtsék szokásos esti egészségügyi sétájukat, amikor pedig végre minden elnyugodni látszott, felbukkant egy kapatos társaság, amelyik halaszthatatlanul fontosnak tartotta informálni a környék lakosságát arról a tényről, miszerint Debrecenben nincs több legény, csak kettő, csak kettő, az is olyan, mint a rongyos zsebkendő.
De éjféltájt valahára teljes csönd borult a környékre, s Ákos végre megindíthatta az akciót. Felkapaszkodott a fára, majd hasmánt elhelyezkedve kúszni kezdett azon az ágon, amely Andrea ablaka felé nyújtózkodott. Jó pár méterre volt még a céltól, amikor azt kellett megállapítania, hogy ha tovább kúszik, menthetetlenül le fog törni alatta az ág. Hosszasan célzott hát, majd dobásra lendítette a jobbját, de nem talált be az ablakon. A csomag elszállt ugyan a párkányig, de onnan nem be, hanem kifelé bukfencezett. Elölről kellett tehát kezdenie mindent.
Másodjára sokkal gondosabban járt el, mert tudta, hogy túl sokat már nem próbálkozhat. Az még hagyján, hogy kiadós izomláza lenne, de a virág is olyan állapotba kerülhet, hogy a kézbesítése felérne egy vaskos sértéssel. Nos, ezúttal sikerrel járt, már ami a dobást illeti. A virág a nyitott ablak mögött landolt, de ezzel egyidőben Ákos is elindult röppályáján, ami a ház tövében megbújó büdöskeágyásban végződött. A nagy koncentrálás során ugyanis mindenre kiterjedt a figyelme, csupán arra nem, hogy ő maga jól megkapaszkodjék.