Andrea (17/2. rész)
– Á, szóval ez a bibi! – ragyogott fel a szemüveges fiatalember szeme, és visszafordult a monitorhoz. – Hogy hívják a leányzót, és melyik szakra jár? – kérdezte, miközben buzgón kattintgatott az egérrel. – Azonnal mondom a lakcímét.
Ákos töredelmesen bevallotta, hogy semmiféle ilyen jellegű adattal nem rendelkezik a lányról.
– Hát akkor mit tudsz róla? – hangzott a jogos kérdés.
– Azt, hogy szőke, és gyönyörű, és bájos, és olyan tengerkék szeme van, hogy ha belenézel… – s azzal lelkes áradozásba fogott a kislány elbűvölő külleméről, s talán be sem fejezte volna, ha Tibor nem kezdi el unottan törölgetni a szemüvegét:
– Nézd, öregem, egy rendőrnyomozó bizonyára el lenne ragadtatva a személyleírásodtól, jómagam azonban egész más természetű adatokra számítottam – jegyezte meg maliciózusan. – Hát mit gondolsz te, miféle információkat tárol az egyetem a hallgatóiról? Hogy melyiküknek van anyajegye a bal térdkalácsán?
Ákos végre befejezte a lírai szárnyalást, visszatért a földre, és a gyakorlati tennivalók felé terelte a szót:
– Tegnapelőtt, úgy három óra tájban jöttem ki a könyvtárból, és ő épp előttem néhány perccel végzett. Ha meg tudnád nézni, hogy…
– Édes Istenem, hogy ezt is megérhettük! Végre kinyögted, hogy miért kerestél fel! – rikoltotta Tibor, s azzal ismét nagy lelkesedéssel látott neki az egérrel való matatásnak, nem is hiába, mert kisvártatva hadarni kezdte az adatokat:
– Tegnapelőtt 14 óra 45 és 15 óra 20 perc között 11 hallgató kölcsönzött könyvet, ebből 8 fiú, tehát maradtak nekünk hárman… mégpedig Schneider Emma, Hevesi Andrea és Mbemba Ogbedzsuwana.
– Mit beszélsz? – vonta össze a szemöldökét Ákos.
Tibor néhány kattintás után részletes információval szolgált:
– Ő egy kongói orvostanhallgató… Igazán nem szeretnék rasszistának látszani, de kötve hiszem, hogy ezzel a névvel szőke haja és kék szeme lenne. Úgyhogy szerencséd van, öregem. Csupán ketten maradtak fenn a rostán.
Ákos nem győzött hálálkodni a barátjának. Volt is miért, hiszen az egyetem hozzávetőleg ezerötszáz nőnemű hallgatójából most már csak két lány jöhetett szóba. Le is jegyzett róluk minden hozzáférhető adatot, amihez Tibor hozzásegítette, és a lehető legoptimistább hangulatban távozott az informatikai irodából.
Schneider Emmáról már másnap sikerült kiderítenie, hogy a szeme kék ugyan, de a kék szempárhoz – a legújabb divat szerint – vörös hajat visel, így hát egyértelművé vált, hogy imádata tárgya nem más, mint Hevesi Andrea, első éves programozó matematikus hallgató. Ákos kissé furcsállta, hogy valaki ezzel az ámulatba ejtő küllemmel épp ezt a száraz és meglehetősen férfias tudományágat választja. Sok mindent el tudott volna képzelni Andreáról, csak azt nem, hogy a csinos fejecskéjében mindenféle logaritmusokkal, programnyelvekkel meg mikrochipekkel kapcsolatos problémákat hordoz. De aztán hamar hozzászokott a gondolathoz. Elvégre egyenjogúság van, és a számítástechnikával kapcsolatos karrier ma már igencsak előkelő helyen áll a fiatalok képzeletbeli ranglistáján, legyenek fiúk, vagy akár lányok.
Ilyesféle gondolatok jártak a fejében, amikor délutánonként a matematika tanszék épülete előtt szobrozott, várva, hogy feltűnjön a tündéri szőkeség, és végre újból elmerülhessen szeme tengerkék csillogásában. Ám a napok eredménytelenül múltak, a szöszke lány nem akart felbukkanni, és amikor mégis megtette, Ákos azt kívánta, bárcsak ne lett volna tanúja a látványnak. Andrea ugyanis az egyik évfolyamtársával jött ki az épületből, s ez az illető természetesen egy fiú volt, akivel nagy egyetértésben vették az útjukat a közeli gyorsbüfé felé.
Az Almási fiú féltékenyen állapította meg, hogy a vetélytársa sajnos igencsak jóképű fickó, aki bizonyára szellemes társaság is lehet, mert Andrea szinte szünet nélkül jóízűen kacagott mellette. Aztán hirtelen úgy érezte, ő maga a nevetséges, amint félénk, pattanásos kamaszokhoz hasonlatosan leselkedik a szőke lány után.