Andrea (17/1. rész)
Egy verőfényes tavaszi napon Ákos az egyetem könyvtárában kutakodott, mit sem sejtve arról, hogy ez a délután miféle meglepetéseket tartogat a számára. A tanárai által ajánlott olvasmányok összegyűjtésével foglalatoskodott, s ennek jegyében néhány jelentős méretű könyvet vett le a polcról, és mivel a túloldalon valaki szintén leemelt egy pár nagyobb könyvet, így most már szabadon át lehetett látni a könyvespolc másik oldalára. S eme szent pillanatban megállni látszott az idő, ugyanis a könyvek helyén képződött résben egy bájos arc jelent meg…
A lány – merthogy természetesen eszünkbe sem jutna holmi férfiemberrel kapcsolatban használni a „bájos” jelzőt – valami miatt roppantul mulatságosnak találta a hirtelen előállott helyzetet, s ennek okán átmosolygott a könyvek között, s egyúttal mélyen a szemébe nézett annak, akivel ezt az alkalmi rést ütötték a tudomány papírból rakott falán. Mint tudjuk, a túloldalon Ákos tevékenykedett éppen, így hát ő volt az, aki a következő pillanatokban megbűvölten álldogált a polc tövében, s csak akkor bírt megmozdulni, amikor már alig bírta tartani a nehéz lexikonokat.
Hősünk e percig nem hitt abban, hogy létezik szerelem első látásra. Ha baráti társaságban efelé terelődött a szó, ő mindvégig kitartott azon véleménye mellett, hogy az ilyesmi csupán romantikus lányregények lapjain eshet meg. Most azonban kénytelen volt haladéktalanul felülvizsgálni álláspontját. Soha nem tapasztalt érzések járták át egész testét. Lúdbőrözött a háta, nyirkos lett a tenyere, de ami a legnagyobb baj volt, egyfolytában rogyadoztak a térdei, pedig épp ideje lett volna a lány után sietnie, ő ugyanis már végzett a könyvek kiválasztásával, és kisietett az épületből.
Ákos nagy nehezen odabotorkált a könyvtárosnő asztalához, bemutatta az olvasójegyét, s közben óvatosan megpróbált afelől tudakozódni, ki volt az a hallgató, aki az imént távozott.
– Kérem szépen, ez itt egy könyvtár, nem pedig társkereső iroda – vetette oda mogorván a könyvtárosnő. – Ilyen jellegű adatokat senkiről nem áll módomban kiszolgáltatni.
Ákos csalódottan lépett ki az épületből, és egészen sötétedésig bóklászott az egyetem parkjának kaviccsal felszórt ösvényein, de a szöszke lány aznap már nem bukkant fel. Sőt, másnap és harmadnap sem. Hősünkben ekkorra kikristályosodott a felismerés: nem segíthet más, csakis Harkály Tibi. Ez a furcsa nevű fiatalember az egyetem tanulmányi osztályán dolgozott, s nevéhez méltóan egész nap kopogtatott, no nem a fákon, hanem a billentyűzeten. Természetesen akkor is kedvenc számítógépe előtt ült, amikor Ákos benyitott hozzá:
– Tibikém, óriási baj van!
– Sajnálom, öregem, momentán nincs egy árva vasam sem – dünnyögte a megszólított, anélkül, hogy leemelte volna a tekintetét a monitorról.
– Ugyan, ne bohóckodj már! Mikor fordultam én hozzád anyagi jellegű problémával? – kérdezte bosszúsan Ákos, aztán gyorsan megenyhült, és hízelkedő hangnemre váltott, az egekig magasztalva barátja tudását és szakértelmét. Tibort azonban untatta az ékesszólás:
– Felhívnám a figyelmedet arra, hogy az idő pénz. Tehát ha tovább folytatod ezt a ködös fecsegést, anélkül, hogy a lényegre térnél, úgy fogok tekinteni rád, mint egy közönséges rablóra… Még az is lehet, hogy értesítem a rendőrséget – terjesztette elő a közeljövőre vonatkozó elképzeléseit.
– Mint egy rablóra? – hüledezett Ákos, és értetlenül meredt barátjára.
– Rabolod a drága időmet – világosította meg a tényállást Tibor, és végre Ákos felé fordult. – Hajlandó lennél elsuttogni valahára, miben állhatok a rendelkezésedre?
– Egy nő… – nyögte Ákos. – Azaz hogy egy lány…
– Te nőügyben kéred a segítségemet? – vakargatta a szakállát Tibor, és most rajta volt a megdöbbenés sora. Nem volt éppen egy Casanova; alacsony, köpcös, szemüveges fickó volt, aki jóformán minden idejét számítógépek előtt töltötte, társaságba szinte sosem járt.
– Csupán áttételesen – magyarázta Ákos. – Arról lenne szó, hogy tegnapelőtt összefutottam a könyvtárban egy elbűvölő szőkeséggel, és szeretnék vele megismerkedni.
– Helyes – rikoltott közbe Tibor. – Hívd randira, vegyél neki egy szál vörös rózsát, aztán vidd el a Vén Diófába vacsorázni. Isteni a marhapörköltjük.
– Biztosítalak, a legnagyobb örömmel hívnám randira, ha tudnám, hogy hol és miképpen érhetem utol…