Zabigyerek (4/1. rész)
Ha az ember fia az általános iskola hatodik osztályába jár, és születésnapi bulit szervez, már egészen más szempontok alapján válogat a meghívandók között, mint tette volt ezt korábban, teszem azt óvodásként, babazsúrra készülődve. Manapság az ilyen korú fiúk már nem úgy tekintenek a lányokra, mint olyan teremtményekre, akiknek azt a feladatot szabta a jó Isten, hogy naphosszat vihogjanak, kényeskedjenek vagy hisztizzenek, felváltva. És a velük egyidős srácokban is többnyire inkább vetélytársat látnak, ha efféle iskolán kívüli összejövetelről van szó.
Ezen megállapítások tulajdonképpen nem is a krónikástól, hanem Almási Károlytól származnak, aki az egyik hétfő délutánt kivételesen otthon töltötte, és így fültanúja lehetett, amint középső fia és néhány osztálytársa éppen azt tárgyalták a dolgozószobája ablaka alatt, hogy kiket is kellene Gergő hétvégére esedékes szülinapi bulijára meghívni.
A családfőt tehát egyelőre nem zavarta a beszűrődő gyerektársalgás, annak ellenére sem, hogy elterelte figyelmét az írnivalójáról, és mindenféle filozofikus gondolatokat ébresztett az agyában. (Sőt, időnként még kifejezetten mulattatta is egyik-másik szervezői intézkedés, például az, amikor a fiúk, a meglehetősen kövér Dávid Pistit felírván a meghívandók közé, egyúttal kétszeresére emelték a megrendelni kívánt süteménymennyiséget, afféle óvintézkedés gyanánt.) Ez az állapot azonban egy idő után gyökeresen megváltozott, mégpedig attól a pillanattól fogva, amikor is a lurkók egy bizonyos „Zabigyerek” gúnynevű osztálytársukat kezdték emlegetni, mégpedig olyan összefüggésben, miszerint ő az, akinek a jelenléte a születésnapon a legkevésbé sem kívánatos.
Almási Károly elérkezettnek látta az időt, hogy elrabolja a társaságtól a fiát néhány kérdés erejéig, meg aztán egyébként is terhesnek érezte már az akaratán kívül folytatott hallgatózást, így hát fölfedte „inkognitóját” és kiszólt az ablakon:
– Gergő, gyere be hozzám egy percre, légy szíves!
A kisfiú módfelett meglepődött azon, hogy édesapja otthon tartózkodik ebben a korai időpontban, és egy pillanatra az is átfutott az agyán, hogy bizonyára minden szavukat hallotta, de úgy érezte, semmi rosszat vagy csúnyát nem mondott, úgyhogy nyugodt lélekkel járult apa íróasztala elé.
– Mondd csak,kisfiam, ki az a bizonyos Zabigyerek, akit egyhangúlag nemkívánatos személynek nyilvánítottatok az imént?
– Egy hazudozó stréber. A rendes neve amúgy Kovács Andor. Év elején költöztek a városba, akkor került az iskolánkba.
– És miért nevezitek Zabigyereknek?
– Hát mert nincs apja! Illetve… biztosan van neki, csak nem lakik velük, meg szerintem össze sem házasodtak az anyukájával, mert őt még mindig a lánykori nevén hívják. És ez a Zabi… izé, ez az Andor mindenféle átlátszó hazugságokat talál ki, mert szégyelli a dolgot, például azt híreszteli az apjáról, hogy azért nincs velük, mert Afrikában van valami fontos kiküldetésben… Hehehe, jó hogy azt nem mondja, hogy oroszlánra vadászik!
Apa – Gergővel ellentétben – nem fakadt harsány kacajra az elhangzottak okán, inkább elgondolkodva kérdezte:
– Hm… ezek szerint, ha én például néhány hónapos külföldi tudósítói munkát kapnék, az alatt az idő alatt téged is zabigyereknek csúfolnának a többiek?
Gergő ezen szavak nyomán kezdett ráeszmélni, hogy az édesapja egyáltalán nem rokonszenvez az ő álláspontjával, sőt, a következő mondata után ez a tény már teljesen nyilvánvaló lett számára:
– Azt szeretném, kisfiam, ha ezt a Kovács Andort is meghívnád a születésnapodra.
– Azt nem tehetem, apa! Minden fiú utálja az osztályban, egyikünk sem áll vele szóba. Ha meghívom, akkor a többiek nem fognak eljönni. Ráadásul utána engem is kiközösítenének, és nekem semmi kedvem sincs ehhez.
– Sok mindent felhozhattál volna mentegetőzésképpen, de ez az érv volt talán a legszánalmasabb, ami csak elhangozhatott a szádból – mondta apa szomorúan, s ez jobban fájt Gergőnek, mintha egy nagy pofont kapott volna. Láthatóan hosszan vívódott magában, mielőtt kibökte volna:
– Na jó, akkor elmondom a legfőbb érvemet! Nem vagyok hajlandó olyasvalakit meghívni a születésnapomra, aki engem rendszeresen megver!