Elhamarkodott randevú (4/4. rész)
Dórit váratlanul és fájdalmasan érintette a visszautasítás:
– De Feri, egyáltalán nem arról van szó, hogy…
– De igenis arról van szó – vágott közbe a fiú. – Ha a két szép szemem miatt akarnál moziba hívni, akkor megmondhattad volna négyszemközt is, valamelyik szünetben. Nem kellett volna órán levelezned, és főleg nem Nagy Andin keresztül… Fölösleges tovább folytatnunk a színjátékot, hiszen magad is tapasztalhattad, hogy a becsületed az egész osztály előtt helyreállt. A Solymos–hadműveletnek tehát vége.
Mindezt bántóan nyugodt, tárgyilagos modorban fejtette ki, mielőtt faképnél hagyta volna a kislányt, s a hangja inkább szomorúságot, semmint sértődöttséget árasztott. Talán ezért is ütötték úgy szíven Dórit a szavai. Éppen olyan összetörten, tehetetlenül álldogált tehát most a folyosó közepén, mint néhány nappal előtte, azzal súlyosbítva, hogy most már nem volt Solymos Feri sem, hogy megkérdezze: Mi az, te sírsz?
És később Kata sem tudott semmi okosat tanácsolni, mert nem az a fajta barátnő volt, aki kétes örömet lel a „Na látod, én megmondtam előre!” – típusú kinyilatkoztatásokban, inkább együttérzően hallgatott.
Dóri ezúttal nem tudott maradéktalanul örülni a pénteki tanítási szünetnek. Érezte, hogy súlyos lelki gyötrelmekkel lesz terhes számára ez a hosszú hétvége. Nem enyhítette fájdalmát a hosszú beszélgetés sem az édesanyjával, bár ő ezúttal is okos szavakkal próbálta vigasztalni:
– Ezeket az éveket úgy kell elfogadnod, kislányom, mint tanulóidőt, amelynek minden eseménye, tapasztalata arra szolgál, hogy tisztán, okosan, felkészülten állj készen, ha majd az igaz szerelem bekopogtat az életedbe. Mert bizony, akármilyen furcsán is hangzik ez egy megtanulhatatlan érzelemmel kapcsolatban, a szerelemre is fel kell készülni.
Dóri egyelőre nem gondolkodott el mélyebben anya szavain, leginkább a „tanulóidő” volt az, ami eszébe juttatta, hogy ideje lenne visszavonulni a szobájába, és nekilátni a házi dolgozatnak, amivel az osztályfőnökük bízta meg őket hétvégére. Kissé bosszantotta a kiszabott téma, hiszen úgy érezte, tizenhat éves középiskolások számára meglehetősen komolytalan dolog hősökről és példaképekről szóló dolgozatot leckeként föladni. Gondolatait nem is sikerült maradéktalanul lánglelkű költők és lobogó hajú forradalmárok köré összpontosítania, mert lelki szemei előtt minduntalan Solymos Feri szomorú arca jelent meg, s végül már maga sem tudta, miféle érzelmekkel is viseltetik ő a fiúval szemben.
Később aztán ez a fajta párhuzamos gondolkodás adott ötletet a fogalmazás megírásához.
„Miért is ne?” – mosolyodott el a kislány s már száguldott is a tolla a füzet lapjain:
„Amikor hősökről, példaképekről kérdeznek egy fiatalt, legtöbbször régmúlt századok államférfiai, szabadságharcosai jutnak eszébe, esetleg a mai kor sztárjai: filmszínészei, sportolói. Pedig közöttünk, a saját korosztályunkban is akadhatnak olyanok, akik…” és itt következett Solymos Feri legkiválóbb jellemvonásainak részletes ismertetése.
Dóri az elkövetkező estéken azért imádkozott, hogy ezúttal is azok között lehessen, akiket a tanárnő megkér dolgozatuk felolvasására, mert igazából így érhetné el azt a célt, amit papírra vetett soraitól remélt. Nos, a Gondviselés kegyes volt hozzá, s amikor az osztály előtt állva fölolvasta fogalmazását, időnként felnézett a füzete mögül, hogy jelentőségteljes pillantásokat vethessen Solymos Ferire. Ám ez tulajdonképpen szükségtelennek bizonyult, mert annak ellenére, hogy konkrét nevek és események természetesen nem szerepeltek az írásban, néhány mondat után már az egész osztály előtt világos volt, hogy itt most nagy nyilvánosság előtt elkövetett vallomásnak lehetnek szem- és fültanúi.
Feri először zavartan feszengett a padjában, és sokáig úgy tett, mintha a szemüvege törölgetésénél és igazgatásánál jelen pillanatban semmiféle sürgősebb dolgot el nem tudna képzelni, de magában persze hatalmas örömet és bizonyos fajta meghatottságot érzett. Szünetben rögvest megkereste Dórit, hiszen ez nem éppen az az esemény volt, ami mellett szó nélkül el lehet menni:
– Köszönöm. Igazán kedves gesztus volt… Tudniillik még soha nem írtak rólam dolgozatot – motyogta zavart köhintések közepette. – Főleg nem, mint hétköznapi hősről…
– Hajolj csak közelebb egy picit! – szólt közbe mosolyogva Dóri, s amikor Feri megtette, pajkosan a fülébe súgta: – Elmegyünk moziba?… Ígérem, soha, senki nem fogja megtudni.