Béluska (3/2. rész)
– Hadd kérdezzek valamit, kisfiam – vette át a szót megint anya. – Ha a saját szavaiddal kellene leírnod, mit mondanál, ki neked ez a Béluska?
– A barátom – jött a kevéssé meggyőző válasz.
– Úgy. Szóval a barátod – ismételte epésen a családfő. – Tudtommal az ember nem szokta folyton letagadtatni magát a barátja előtt. Márpedig te újabban szinte sportot űzöl ebből. Ha én a barátomnak tartok valakit, akkor örülök, ha vele lehetek, örülök, ha felhív, ha meglátogat, te viszont láthatóan megpróbálod távol tartani magadtól ezt a kissrácot.
– De hát még csak nyolcéves! – fakadt ki Gergő, úgy ismertetve ezt a tényadatot, mintha mindenre magyarázatul szolgáló, megfellebbezhetetlen érv lenne.
– Akárcsak az öcséd – jegyezte meg csöndesen anya.
– Öcsi az más. Ő a testvérem, és ezt mindenki tudja. De Bécivel együtt flangálni olyan ciki…
– Szóval együtt flangálni vele, az ciki, de ha megajándékoz néhány klassz cuccal, az már nem ciki – mondta apa.
Gergő erre nem szólt semmit, de mártír arckifejezésén jól látszott, hogy körülbelül úgy tekinti magát, mintha egy negyvennyolcas szabadsághős lenne, akinek a statáriális bíróság előtt kell felelni a tetteiért.
– Még mindig nem érted, mit követtél el, kisfiam? – sóhajtott nagyot apa. – Megcsúfoltad a legszentebb emberi érzést, a szeretetet. Ráadásul olyasvalaki szeretetével éltél vissza, akit saját bevallásod szerint a barátodnak tartasz.
Hirtelen néma csönd nehezedett a szobára, amit néhány pillanat múlva anya tört meg:
– Örülnék, ha mélyen az eszedbe vésnéd édesapád szavait, kisfiam. Biztos vagyok benne, hogy ha alaposan átgondolod a történteket, belátod, milyen nagy hibát követtél el. Ha nem akarsz Bécivel barátkozni, azt őszintén meg kell mondanod neki. Nagyon csúnya dolog hitegetni a másikat, főleg akkor, ha ilyen komoly dologról van szó.
– Félreértettétek a helyzetet – mondta csöndesen Gergő. – Én nagyon kedvelem Béluskát, de hát nem akarom minden szabad percemet vele tölteni.
– Erre akkor sem megoldás az, ha folyton letagadtatod magad – szólt közbe apa. – Úgyhogy azt szeretném, ha a jövőben nem kellene ilyesmiről hallanom.
Gergő végül megígérte, hogy többé nem fog ilyesféle nemtelen praktikákhoz folyamodni. Ennek köszönhetően a következő szombaton Almásiéknál vendégeskedett a kis Béluska, s délben természetesen velük is ebédelt. Utána a gyerekek játszani mentek, de anya még be sem fejezte a mosogatást, Béci máris visszalopakodott a konyhába.
– Julika néni, kérhetnék egy kis repetát?
– Persze hogy kérhetsz. Az én asztalomtól nem távozhat senki korgó gyomorral!
– Én a zserbóra gondoltam… – vallotta be félénken a kisfiú.
– Mindjárt sejtettem, hogy nem a tökfőzelékből akarsz ráadást kérni – mosolyodott el a háziasszony, aztán eszébe jutott valami, és az egész süteményestálat Béluska elé tolta:
– Tessék, kincsem. Akár mindet megeheted.
A kisfiúnak némi ijedtség suhant át az arcán.
– Mindet? – kérdezte csodálkozva, és hirtelen megállt a keze a levegőben, útban a tál felé.
– Ugyan, ne szégyellősködj már! Hiszen te magad mondtad, hogy a zserbó a kedvenced! Edd csak meg nyugodtan az egészet.
Béluska egyre riadtabban pislogott a tálra, amelyen még mindig tekintélyes mennyiségű sütemény állt halomban, mert az Almási család egyik tagja sem volt kifejezetten édesszájú.
– No, csak kezdjél hozzá bátran! Egy ilyen nagy fiúnak meg se kottyan ennyi sütemény.
Úgy festett, a kissrácnak átmenetileg elment az étvágya. Nyelt egy nagyot, aztán bánatosan bevallotta, hogy nem tud eleget tenni a felkérésnek.
– Jól van, kincsem, egyél annyit, amennyi jólesik, nem akarom én, hogy elcsapd a hasad – simogatta meg a buksiját a háziasszony, aztán a barátságra és Gergőre terelte a szót.
A kisfiú lassacskán kezdte megérteni, mire is akarta őt rávezetni Almási néni ezzel a példával.
– Tudod, kicsim, egy okos ember épp az efféle helyzetekre találta ki azt a mondást: a kevesebb több lett volna. És ez néha a barátságra is igaz. Ha folyton a pajtásunkkal akarunk lenni, még olyankor is, amikor ő nem is szeretné igazán, akkor egy idő után terhessé válhat számára a társaságunk.