Vasárnapi ebédek #55

Jelmezbál (4/4. rész)

Hugi néhány pillanatig némán, tágra nyílt szemmel bámulta a ruháján mind nagyobb területen szétterpeszkedő foltot, aztán kétségbeesett sikoltásban tört ki. A következő percben hatalmas zűrzavar támadt a folyosón, aminek Hugin kívül elsősorban Faragó néni, a gondnok bácsi felesége lett a főszereplője.

Amikor a sokdioptriás szemüveget viselő asszony a hang irányába fordult, egy riadt arcú, fülsiketítően visító kislányt látott, akinek valami vérvörös folyadék ömlött el a ruháján. A látvány hatására aléltan rogyott le egy székre, és kis híján elveszítette az eszméletét. Amikor az iskolaorvos, aki szerencsére a közelben tartózkodott, kezelésbe vette, és ennek eredményeképpen néhány perc múlva visszatért a vér az arcába, férje karjára támaszkodva haladéktalanul elvonult a gondnoki lakásba. Úgy vélte, az efféle izgalmak, amelyek a farsangi mulatságon érhetik az embert, túlságosan megterhelőek már az ő gyenge idegrendszere számára.

Hugira, Faragó nénivel ellentétben, egyáltalán nem a megkönnyebbülés volt jellemző. Tisztában volt vele, hogy az idei farsang az ő számára befejeződött. Hisz ebben a ruhában már nem léphetett színpadra, arra meg aztán végképp nem volt esély, hogy új jelmezt szerezzenek be a verseny kezdetéig. Nem csoda hát, hogy a kislánynál eltörött a mécses.
– Akarattal csináltad, ugye? – támadt neki zokogva a testvérének. – Valld be, hogy akarattal csináltad! Nem bírtad elviselni, hogy Hófehérke lettem, nem Piroska!

– Ne légy igazságtalan, kislányom – mondta csöndesen apa. – Ezt magad sem gondolhatod komolyan.

Hugit azonban nem csillapították a higgadt szavak.
– Most aztán örülhetsz! Mégis sikerült Piroskát csinálnod belőlem! – harsogta mérgesen, aztán újra csak bömbölni kezdett, olyan elkeseredetten, hogy a szülők jobbnak látták, ha hazaindulnak vele.

Szegény Öcsi csak álldogált riadtan a felfordulás közepén, aztán beszaladt az öltözőbe, hogy elbújjon a kíváncsi tekintetek elől, mert úgy érezte, nem sok hiányzik már hozzá, hogy belőle is előtörjön a sírás. Gergő persze utánament, és megpróbált lelket önteni belé:
– Próbáld magad összeszedni, öcskös! Most már te képviseled egyedül az Almási családot.

– Csak nem gondolod, hogy ezek után kiállok a színpadra? – hüppögte a kisfiú.

– Dehogynem gondolom! – vágta hátba a fivére. – Ugyanis épp most támadt egy korszakalkotó ötletem…

Jócskán besötétedett már, amikor Gergő és Öcsi, hazatérve az iskolából, benyitottak a gyerekszobába.
– Szia, húgocskám! – köszönt kedélyesen Gergő. – Képzeld, mi történt a farsangon! Az öcséd megnyerte a jelmezversenyt!

– A Gergő érdeme volt – mentegetőzött nyomban Öcsi. – Amikor visszamentünk az öltözőbe, gondolt egyet, és két ülőpárnát begyömöszölt a jelmezem alá. Akkora hasam lett, mint Döbröginek! És ráadásul nagyon kellett sietni, mert közben már hallottam, hogy Annus néni engem szólított a színpadra. Illetve minket. Kétszer is belemondta a mikrofonba: „Tizenkilences sorszámmal Piroska és a farkas”. Úgy látszik, ő nem tudta, hogy közben miféle változások történtek, mert amikor odaértem mellé, csodálkozva megkérdezte: „Hát Piroskát hol hagytad, Öcsikém?” Én meg rávágtam: „Éppen most faltam fel!”

– El sem tudod képzelni, mekkora sikere volt! – áradozott Gergő, mint valami színidirektor. – Az igazgató bácsi a zsűriasztalnál úgy kacagott, hogy leesett a szemüvege az orráról. Nem is lehetett vitás, hogy ki nyeri az első díjat.

– Bizony én nyertem meg – mondta Öcsi –, és elhoztam neked – azzal elővette a kezét a háta mögül, és átnyújtotta Huginak a hőn áhított babát.

A kislánynak tágra nyílt a szeme a meglepetéstől, aztán furcsamód lefelé görbült a szája széle.

– Azért egy kicsivel jobban is örülhetnél! – korholta Gergő. – Van fogalmad róla, mit kellett ezért az öcsédnek kiállnia? Amikor a távirányítós autó helyett a babát választotta, rajta nevetett az egész tornaterem!

Örült, hát persze, hogy örült Hugi a váratlan ajándéknak, de az is eszébe jutott, hogy alig néhány órája milyen komiszul viselkedett a testvérével, és bizony erőt vett rajta a szégyenkezés és a bűntudat. Csak nézte szemlesütve az ölében fekvő babát, s a könnyein át is megállapíthatta, hogy így, közelről még sokkal gyönyörűbb, mint amilyennek néhány napja, a tanári szobában látta.
– A világ legszebb babája – suttogta alig hallhatóan, aztán hirtelen magához ölelte a testvérét. – Te meg a világ legaranyosabb öcsikéje vagy!