Jelmezbál (4/2. rész)
– Te is beöltöztél, amikor kicsi voltál, Dóri? – érdeklődött a nővérétől Hugi.
– Igen, kétszer is – hangzott a felelet. – Elsős koromban Hófehérkét alakítottam, másodikban pedig én voltam az Éj Királynője. De nem kaptam semmilyen díjat. Akkoriban a zsűri sokkal többre értékelte a színes, tarka maskarákat.
– Mindenesetre az Éjkirálynő fekete palástja később jól jött az én jelmezemhez – jegyezte meg Gergő.
– És te hanyadik helyezett lettél? – faggatózott Öcsi.
– Én, kisöcsém? – kérdezett vissza lebiggyedt ajakkal Gergő. – Tudod, abban az időben ismerkedtem meg egy nagy igazsággal, mégpedig azzal, hogy nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel… Magyarán: én sem nyertem semmit.
– Nem is csoda – magyarázta Öcsinek apa. – Abban az évben a bátyáddal együtt körülbelül két tucatnyi lurkó öltözött Batmannek az iskolában.
A családfő nem is tudta folytatni az elbeszélést, olyannyira úrrá lett rajta a kacagás eme mókás emlék felidézése nyomán, úgyhogy Ákos vette át a szót:
– Pedig emlékezhetsz, Gergőkém, én figyelmeztettelek. Olyan népszerű volt akkoriban a sorozat a tévében, hogy előre megjósolható volt: nem te leszel egyedül fekete köpenyben a farsangi mulatságon! No persze, ekkora Batman–invázióra én sem számítottam.
Apa lassacskán abbahagyta a kacagást, s amikor legközelebb megszólalt, már inkább a részvét érződött a hangjából:
– Szegény Gergő! A fekete álarc mögül is átsütött a csalódása, amikor meglátta, hogy hány kis „kollégájával” kell felvennie a versenyt… Szó ami szó, az iskola aulája úgy nézett ki, mintha a Nemzetközi Batman–szövetség évi rendes közgyűlését rendezték volna benne.
– Ha már Coubertin báró szállóigévé vált mondása és az olimpia szóba került – folytatta Ákos –, bizony nem ártott volna egy afféle előselejtezőt rendezni a sok Batman között.
– Olyan érzés volt – nosztalgiázott Gergő –, mintha az elvarázsolt kastély tükörtermében lennék. Akármerre mentem, mindenfelől én magam jöttem szembe!
– Tényleg olyan egyformák voltatok? – kérdezte Öcsi.
– Hidd el, kisöcsém, szó szerint így igaz minden, ahogy meséltük! – bizonygatta a fivére. – Komolyan mondom, a végén már azon izgultam, hogy a szüleim nehogy másik gyereket vigyenek haza helyettem…
– Kicsim, én ezer Batman közül is megismernélek – simogatta meg a buksiját anya. – No de itt az ideje, kedveseim, hogy végre az idei farsangra koncentráljunk, hiszen még egyetlen szót sem hallottam arról, milyen ruhába bújtassuk hétvégén az ikreket?
Az apróságok csöppet sem voltak olyan felkészületlenek, mint ahogy azt anya gondolta. Hugi például nyomban előrukkolt azzal az ötletével, miszerint a komódon lévő hímzett terítőből díszes, tetszetős ruhát képzelt el magának, ám az édesanyja hamar lelohasztotta a lelkesedését:
– Több okból is megvalósíthatatlan a dolog, kincsem. Először is hímzett terítőből nem igazán lehet utólag ruhát varrni. Másodszor pedig, az a terítő számomra nagyon kedves emlék, úgyhogy semmi áron nem lennék hajlandó feláldozni a jelmezbál kedvéért. Azt javaslom inkább, lányok, hogy túrjuk fel a ruhásszekrény alját, hátha a régi göncök láttán támad valami jó ötletünk.
Anyának tökéletesen igaza lett. Amikor egy régi, fekete, molyrágta kabátja előkerült, rövid szemle után kijelentette, hogy abból kiváló farkasjelmezt tudna készíteni Öcsi számára. És mivel egy megfelelő méretű, meggyszínű selyemanyagot is találtak, készen is volt a terv: az ikrek Piroska és a farkas címszó alatt fognak benevezni az idei jelmezversenyre.
Ám mégis úgy alakult, hogy ez a koncepció csupán egyetlen napig tudta tartani magát. Másnap ugyanis, a nagy nosztalgiázás hatására, Dóri előkereste a régi Hófehérke–jelmezét, és Hugi egy szempillantás alatt beleszeretett a csipkés, fehér ruhácskába. Főleg azok után, hogy amikor felpróbálta, elégedetten állapította meg a tükör előtt:
– Nahát! Úgy áll rajtam, mintha anya nekem varrta volna!
Anya persze nem osztozott maradéktalanul kisebbik lányának örömében:
– No de kincsem! A farkasjelmezzel mindjárt elkészülök! Gondolod, hogy ilyenkor kell új ötletekkel előrukkolni?