Jelmezbál (4/1. rész)
Az Almási család életében a február végi időszak általában a farsangi izgalom jegyében telt. Ennek legfőképp az volt az oka, hogy Ákos, a legidősebb fiú tizenkét éve első díjat nyert az iskolai jelmezbálon, s ezzel magasra tette a mércét öccsei és húgai számára. Anya mindig szívesen elevenítette fel annak a ködös tél végi napnak a történetét, és a gyerekek is kedvtelve hallgatták, pedig az idősebbek már szóról szóra ismerték a családi anekdotát.
– Mint tudjátok, hosszas tanakodás után abban állapodtunk meg, hogy Ákost hirdetőoszlopnak öltöztetjük – mesélte anya. – Be is szereztünk egy nagy, henger alakú kartont, a két oldalán vágtunk egy–egy lyukat, hogy Ákosnak legyen hol kibújtatni a karjait, és persze teleragasztgattuk plakátokkal.
– Honnan szereztetek plakátokat? – kérdezte Gergő, majd kaján találgatásokba bocsátkozott: – Titokban követtetek egy plakátragasztót, és letépkedtétek a frissen felragasztott hirdetményeket?
– Nem, kisfiam, ennél sokkal egyszerűbben és becsületesebben oldottuk meg a dolgot – nyugtatta meg anya. – Apukátok mindenhol, ahová riportot készíteni ment, kért egy-egy plakátot. A vízműveknél kapott egy falragaszt, amelyik arról tájékoztatta a lakosságot, hogy hol várható vízkorlátozás, és mettől meddig fog tartani. A színházban megajándékozták a legújabb Bánk Bán-előadás plakátjával. Egy szépségszalonban meg addig udvarolt a kikapós fodrásznőnek – kacsintott hamiskás mosollyal a férjére –, amíg megajándékozták egy reklámposzterrel, amelyik a legújabb hajlakkot volt hivatva népszerűsíteni.
– Ez rágalom! – hördült fel tettetett felháborodással Almási Károly. – Eszembe sem jutott udvarolni, én csak a dekoratív plakátért könyörögtem… Hogy legyen valami színes is azon a hirdetőoszlopon! – veregette vállon legidősebb fiát, aki nyomban édesapja pártjára állt:
– Ami igaz, az igaz. A mai napig emlékszem arra a színes poszterre, tényleg nagyon tetszetős volt.
– No mindegy – legyintett anya. – Elég az hozzá, hogy Ákos jelmeze nemcsak ötletes, de igazán aktuális és hiteles is volt… azaz csak lett volna.
– Miért, mi lett vele? – kérdezte ijedten Öcsi.
– Tudod, kicsim, a feldíszítés műveletét a garázsban végeztük, mert nagyon átható szaga volt a ragasztónak, így hát a hirdetőoszlopot lenn is hagytuk éjszakára. Igen ám, de amikor édesapátok késő éjjel hazajött a szerkesztőségből, figyelmetlenül állt be a garázsba, és az autó elejével alaposan behorpasztotta Ákos jelmezét.
– Ne szépítsd a dolgot, szívecském – javította ki szomorúan apa. – Fogalmazzunk úgy, hogy rommá zúztam a hirdetőoszlopot.
– Ez még önmagában nem is lett volna baj – vette át a szót Ákos –, de csak akkor vettük észre, hogy mi történt, amikor másnap délután indulni akartunk az iskolába. Apa megpróbálta menteni a menthetetlent. Azt mondta: semmi baj, így is felvehetem a jelmezt, legfeljebb azt a címet adjuk majd a kompozíciónak, hogy „A balesetet szenvedett hirdetőoszlop”. Sőt – fordult mosolyogva a családfőhöz –, ha jól emlékszem, még azzal is biztattál, hogy a zsűri bizonyára értékelni fog bizonyos közlekedésbiztonsági szempontokat is, úgyhogy tutira vehetem az első díjat.
– Még szerencse, hogy itt volt Kati barátnőm, és kihúzott minket a bajból – folytatta anya. – Először el sem tudtam képzelni, mit talált ki. Csak annyit mondott, hogy tegyük be a csomagtartóba azt a kicsorbult baltát, és vágódjunk be a kocsiba, a többit meg bízzuk rá… A munkahelyéhez hajtottunk, a Bőripari KTSZ–hez, ahol szűcsként dolgozott. Maradék anyagokból villámgyorsan összefércelt valami hacukát, és ráadta Ákosra. Én először megijedtem. „Katikám – mondom neki – ez a gyerek pont úgy néz ki, mint egy ősember!” Ő meg erre büszkén azt felelte: Hát éppen erről van szó!
– Én közben felhívtam Géza barátomat – szólt közbe apa –, és megkérdeztem tőle: megvan–e még az a majomálarca, amiben az újságírók szilveszteri buliján riogatta az ijedősebb kolléganőket? Amikor megtudta, miről van szó, hanyatt–homlok rohant az álarccal, sőt, elhozta a felesége egyik régi, tépett, lestrapált parókáját is, amivel aztán igazán teljessé tettük a jelmezt: Ákos olyan hiteles ősembernek nézett ki, hogy nem is lehetett vitás, kié lesz az első díj a farsangon.