Ajándék (5/2. rész)
Apa persze nem sejthette, hogy estére már okafogyott lesz az igyekezete. A mézesmackó kiürült valahára, így az ikrek délután hozzáláthattak a titkos gipszfigura-öntéshez. A zavartalan alkotás érdekében Öcsi egy rajzlapra feliratot készített, amit az a tábla ihletett, amelyet nemrégiben a kórház bejáratánál volt alkalmuk böngészni:
KARÁCSONYI AJÁNDÉK KÉSZÍTÉSE MIATT BELÉPNI SZIGORÚAN TILOS!
A LÁTOGATÁST KÉRJÜK MELLŐZNI!
Az ajándékkészítés a terv szerint haladt, egészen addig, amíg a gipsz meg nem szilárdult. Ekkor azonban kiderült, hogy korántsem lesz olyan könnyű megszabadítani a figurát a mézesmackótól, mint ahogy kezdetben gondolták. Öcsi először a körömollóval próbálkozott, de az túlságosan gyengének bizonyult. A nagyollóval viszont sehogyan sem tudott az öntőforma és a megszilárdult gipsz közé férkőzni. A meddő kísérletezgetés végén Öcsinél bizony eltörött a mécses.
– Ne sírj már – vigasztalta Hugi. – Majd csak találunk valamit, amivel le tudjuk vágni ezt a…
– Hiszen éppen azért sírok! – vágott közbe hüppögve a fivére. – Most jutott eszembe, hogy ha szétvágjuk a macit, utána nem lesz mibe öntenünk a következő adag gipszet!
Hugi belátta, hogy ez valóban olyan körülmény, amit eddig kihagytak a számításból, de egyelőre nem volt hajlandó átadni magát a csüggedésnek:
– Hát aztán? Legfeljebb nem leszünk készen ma. Megvárjuk, amíg kiürül még négy mézesmackó, és majd egyesével csináljuk meg a szobrokat – magyarázta lelkesen, Öcsi azonban sokkal racionálisabb elme volt ahhoz, hogy ilyesféle kincstári optimizmussal jókedvre lehessen deríteni. Elkeseredve magyarázta, hogy erre akkor sem lenne idejük, ha eztán az egész szomszédság hozzájuk járna mézes kenyeret uzsonnázni, és amikor látta, hogy Hugi hitetlenkedve csóválja a fejét, elővette a kockás füzetét, és néhány egyszerű matematikai alapművelet segítségével levezette a számára, hogy az általa felvázolt terv miért kivihetetlen.
Más alkalmakkor örömet okozott neki a számolás, a szöveges feladatokat pedig különösen élvezte, ezúttal azonban szomorúan konstatálta, hogy a reáltudományok szigorú törvényein bizony nem lehet erőszakot tenni. A szentestéig hátra lévő napok számát és a mézesmackó kiürülési idejét figyelembe véve arra a lesújtó következtetésre jutottak, hogy leghamarabb január végére tudnának minden családtagjuknak egy-egy szobrocskát készíteni.
Ekkor lépett be a szobába Gergő. Bár betűről betűre elolvasta az ajtón elhelyezett tiltó feliratot, ennek ellenére úgy döntött, bekopog a gyerekszobába. Ezt éppen a felirat apropóján tette, mert nyomban szemet szúrt neki, hogy az „ajándék” szó ipszilonos jével szerepel a rajzlapon, s úgy értékelte: sok sürgős dolog létezik a világon, de második osztályos nebulók helyesírási hibáinak kijavítása aztán végképp nem tűrhet halasztást.
Mindemellett persze a kíváncsiság is szerepet játszott a viselkedésében, legalábbis erre engedett következtetni az a körülmény, hogy a kopogtatás után mintegy három tizedmásodperccel már le is nyomta a kilincset.
– No mi az? Csak nem számtanpéldákat akartok ajándékozni a családnak? – érdeklődött vihogva a kockás füzet fölé görnyedő ikrektől, de aztán látva elkeseredett arcukat, komolyra fordította a szót: – Mi a baj, picurok? Miért vagytok így nekibúsulva?