Ajándék (5/1. rész)
Almásiéknál mindig is az volt a szokás, hogy karácsonykor saját készítésű ajándékokkal lepték meg egymást a család tagjai. Most sem történt ez másképpen, az idei ünnep azonban egy bizonyos szempontból mérföldkőnek számított az ikrek életében: elhatározták, hogy ezúttal teljesen önállóan és a legnagyobb titokban fognak tevékenykedni.
Az elmúlt években ugyanis még sohasem sikerült a titokzatosságot egyszerre valamennyi családtagra kiterjeszteniük. Például apa ajándékánál anya működött közre, aztán pedig fordítva, és hasonló volt a helyzet három testvérük esetében is. Most azonban úgy vélték, már eléggé nagyok, ügyesek és önállóak ahhoz, hogy mindenféle segítség nélkül alkossanak.
Az iskolában, a technikai foglalkozás keretében nemrég megismerkedtek a gipszöntés művészetével, és úgy döntöttek, hogy az idén ezt a módszert fogják alkalmazni az ajándékok elkészítésénél. Már azt is tudták, mi lesz az a forma, amit a figurák kiöntésénél fel fognak használni. A mézes mackóra esett a választásuk, vagyis arra a maci formájú műanyag flakonra, amely a méz tárolására szolgált. Ez minden tekintetben megfelelt a céljaiknak. Nem volt sem túl kicsi, sem túl nagy, és nem tűnt vastagnak az anyaga, így joggal remélhették, hogy nem lesz nehéz a gipsz megkötése után levágni a kész figuráról. Csupán egy baj volt vele: ez idő tájt még majdnem tele volt.
Az ikrek első lépésként mézes kenyeret kértek uzsonnára. Aztán vacsorára is, miután elkeseredve konstatálták, hogy alig-alig csökkent a méz szintje a műanyag maciban. Ám ez sem hozta meg a várt sikert. Nagyon úgy festett, hogy ha csak kettejükön múlik, újévig sem fog kiürülni a „modelljük”.
– Csöpögtessük bele a mézet egy befőttesüvegbe – javasolta Öcsi, amikor haditanácsra ültek össze a gyerekszoba szőnyegén.
– Az nem lesz jó – csóválta a fejét Hugi. – Anya egyből rá fog jönni, hogy szükségünk volt a mézesmackóra, és akkor fuccs a meglepetésnek. Nekem más jutott az eszembe…
Másnap kijelentették, hogy mostantól egy darabig ők szeretnék elkészíteni a vacsorát, csupán azt kérték az édesanyjuktól, hogy mindig szeletelje föl előre a kenyeret. Anya nagyon megörült a váratlan segítségnek, ám amikor egymás után háromszor vajas-mézes kenyér volt a vacsora, már nem érezte maradéktalanul boldognak magát. Nem is beszélve a családfőről, akinek az említett eledel egyébként sem tartozott a kedvencei közé.
– Állapodjunk meg valamiben, szívem – javasolta Almási Károly a hitvesének a harmadik este, lefekvés után. – Most egy darabig ne meséljünk a kicsiknek Micimackóról.
– Rendben van – bólintott anya –, de vegyük fel a tilalmi listára a Vasorrú Bábát is.
– Hát azt meg miért? – értetlenkedett apa.
– Na hallod! Hiszen mézeskalács házban lakik! – mutatott rá a csöppet sem elhanyagolható tényre a felesége.
Miután harsány kacagások közepette sikerült megállapodniuk, a családfő megnyugodva húzta a fejére a paplant. Ám ez a nyugalma csak addig tartott, amíg el nem aludt. Álmában ugyanis haragos méhrajokkal viaskodott, így hát alig várta, hogy reggel legyen, és végre kikászálódhasson az ágyból. Azonban, mint kiderült, nem ő ébredt föl a legkorábban a család tagjai közül. Az ikrek már ott tüsténkedtek a konyhában, és akkora szelet mézes kenyereket kentek éppen, hogy Almási Károlynak elszorult a szíve, ha csak ránézett a reggelizőasztalra.
Nyomban megszületett benne az elhatározás: este ő fogja lefektetni a kicsiket, és egy roppant tanulságos történetet fog nekik előadni Torkos Tóniról, az édesszájú süngyerekről, aki egy alkalommal csúnyán elcsapta a hasát a mértéktelenül habzsolt mézes puszedlitől. És ha ezek után még ébren lesznek, feltétlenül ejt néhány szót a bergengóc királyfiról, akinek a virsli és a parizer volt a kedvenc eledele.