Orgonasípok (9/8. rész)
Ákos nemsokára arra lett figyelmes, hogy egyre hosszasabban zümmög a nyomtató apa dolgozószobájában.
– Elkészült! – jelentette sugárzó arccal Almási Károly, amikor elsőszülött fia benyitott hozzá. – Már a címe is megvan: „Vásott lurkók, avagy egy ötgyermekes családapa viszontagságai”… Na, mit szólsz hozzá? – kérdezte büszkén, de fia arckifejezése láttán hamar lelombozódott.
– Hosszú. Ami még önmagában nem is lenne baj, de egyúttal pocsék is – jelentette ki nyíltan Ákos. – Úgy hangzik, mintha legalábbis a gyermekvállalástól való elrettentés kézikönyvének címe lenne.
Aztán maga is meglepődött, amikor válaszképpen az édesapja hirtelen magához ölelte.
– No mi az, apa? – érdeklődött megilletődötten. – Ennyire értékeled az őszinteségemet?
– Azt is – mondta csöndes elfogódottsággal a családfő –, de még inkább azt, hogy ilyen megalkuvást nem tűrően öntötted belém a reményt az elmúlt hetekben… Örülök, hogy minket annak idején senki sem tudott elrettenteni a gyermekvállalástól.
– Miért, volt, aki megpróbálkozott vele?
– Ha tudnád, mennyien! És miféle ostoba ürügyekkel! – mesélte apa, miközben megcímezte a kézirat borítékját, majd elgondolkozva fölpillantott: – Nem is rossz téma. Legközelebb ezt írom meg! – jelentette ki mosolyogva, aztán a hóna alá csapta a kis csomagot, és elindult a postára.
A paksaméta gyanúsan hamar visszajött a kiadótól, és eléggé rosszat sejtetően épp akkora méretű volt, mint a postára adás idején. Ám hamar kiderült, hogy nem egészen ugyanarról a küldeményről van szó, a kézirat mellett lapult ugyanis egy kísérőlevél is. Almási Károly leült az íróasztalához, és látszólag végtelen nyugalommal nyúlt a boríték után, de az igazság az, hogy alig tudta megfékezni a keze remegését.
– Olvasd már, szívem, mit írnak? – sürgette a hitvese.
A családfő kibontotta a levelet, és félhangosan olvasni kezdte: „Tisztelt Almási úr! Sajnálattal értesítjük…” Nos, azt hiszem, fölösleges a továbbiakkal fáradnom – hajtogatta össze elkeseredve a papírlapot.
– Már hogy lenne fölösleges?! – kiáltotta Ákos felháborodva, aztán izgatottan fel-alá kezdett járkálni az íróasztal előtt. – Hiszen most jön a lényeg, azaz az indoklás!
Apa kelletlenül ismertette a levél többi sorát is.
– Na ugye, hogy igazam volt! – harsogta Ákos diadalmasan. – Mert, ha jól figyeltem, nem azt írták: „maga dilettáns firkász, legjobb lesz, ha tűzre veti értéktelen fércművét”, hanem azt, hogy tematikai és financiális okokból már nem férsz bele az idei kiadási tervükbe.
– Azt hiszem, igazán jól sikerült a pályaválasztásod, nagyfiam – mondta a családfő olyasféle hanghordozással, hogy hirtelen nem tudták eldönteni: most éppen ironizálni készül, vagy valóban komolyan beszél. – Te az a fajta pszichológus leszel, aki a legelkeserítőbb kudarcot is világraszóló sikerként fogod bebeszélni a pácienseidnek.
Ákosnak halvány mosoly bujkált az arcán, amikor ráhajolt az íróasztalra, és mélyen az édesapja szemébe nézett:
– Azért beszélsz így, mert tudod, hogy igazam van! – jelentette ki egy cirkuszi hipnotizőr modorában, majd fölegyenesedve hozzáfűzte: – Egyébként körülnéztem a világhálón: széles e hazában több mint ezer cég foglalkozik könyvkiadással. Ugye, nem azt akarod mondani, apa, hogy mindjárt az elsőnél feladod?
– Édes gyermekem! Az a gyanúm, hogy te összetévesztesz engem egy bizonyos Matuzsálemmel! Hát hol van nekem időm arra, hogy mind az ezer…
– Na most már elég legyen! – csattant föl anya is, és csípőre tett kézzel odaállt a hitvese elé. – Hát idefigyelj, Almási Károly! Ha jól emlékszem, valaha arra tettük fel az életünket, hogy a gyermekeinkből tiszta szívű, erős lelkű felnőtteket nevelünk, olyan embereket, akik bíznak Istenben és bíznak saját magukban. Miféle példát mutatsz te nekik? Nem szégyelled magad?
A családfő egy csöppet sem szégyellte magát, inkább mosolyogva magához ölelte szeretteit, és biztosította őket, hogy nincs szándékában feladni a harcot, hanem ezzel ellentétben még aznap elsétál a postára, és inkább a kéziratot adja fel a következő kiadó címére.