Orgonasípok (9/7. rész)
A nagy titkolózás azonban csak néhány napig tarthatott, ekkor ugyanis kényszerhelyzet állt elő. Almási Károly – példátlan számítástechnikai antitalentumként – igénybe kellett hogy vegye elsőszülött fia segítségét:
– Ráérsz egy percre, nagyfiam? Vacakol ez az átkozott szövegszerkesztő, és nem merek egyik gombhoz sem nyúlni. Meg is tébolyodnék, ha elveszne, amit eddig írtam!
Ákos pillanatok alatt elhárította a hibát, aztán gyorstalpaló oktatásban részesítette édesapját, hogyan állítható be úgy a masina, hogy rövid időközönként biztonsági másolatot készítsen az elkészült írásról, megakadályozandó, hogy kárba vesszen az ember munkája. Almási Károly feszülten figyelt, s közben megszokott mozdulattal a felső zsebéhez nyúlt, ahol annak előtte a cigarettatárcáját tartotta, de aztán észbe kapott, és elcsigázottan felsóhajtott:
– Szenvedek, mint egy kutya! Legalább valami pipaszárat rágcsálhatnék! Van fogalmad róla, mit jelent az: cigaretta nélkül kínlódni az írással?
– Gőzöm sincs róla – vallotta be férfiasan Ákos. – Ha jól emlékszem, amikor én tanultam írni, a tanító néni kifejezetten ellenezte a dohányzást az első bében. – Azzal hirtelen ötlettől vezérelve az édesapja szájába dugott egy kihegyezetlen ceruzát: – Tessék, rágcsáld ezt. Garantáltan nikotinmentes, így aztán a pipaszárral ellentétben nem is okozhat szájüregi rákot.
A ceruzás módszer a későbbiekben – mindannyiuk legnagyobb meglepetésére – fényesen bevált, mindössze az volt a gond, hogy Almási Károly majdnem olyan tempóban fogyasztotta a nevezett íróeszközt, mint annak idején a füstölni valót. Nagy derültséget keltett a családban eme legújabb leszokási praktikája. Gergő például hahotázva megjegyezte, hogy apa több ceruzát koptat el, mint öt iskolás gyereke együttvéve.
Egyedül a hitvese nem ugratta emiatt, ám ez is csupán átmeneti állapotnak bizonyult.
– Hidd el, ezerszer szívesebben hozok neked egy doboz ceruzát, mint egy doboz cigarettát – nyugtatta meg öltözködés közben. – Ne aggódj, nemsokára itt leszek – nyúlt a kosaráért –, a piacról hazafelé jövet majd beugrom a papír-írószer boltba.
– Az jó lesz, mert lassacskán irón-elvonási tünetek mutatkoznak rajtam – sóhajtott nagyot Almási Károly.
– Milyet vegyek, szívem? Grafitot vagy színeset? Puhát vagy keményet? – incselkedett vele a neje, aztán még az ajtóból is visszafordult: – És mondd csak, legyen radír a végén? – Aztán rájött, hogy jobb lesz, ha nem vár a válaszra, mert élete párja ekkor fölvett egy díszpárnát a kanapéról, és fenyegetően a magasba lendítette.
Amikor vacsora után Ákos a mosogatásban segédkezett, odahajolt édesanyjához, és suttogva felvilágosította:
– Azt hiszem, apa rólunk ír. Legalábbis úgy láttam, amikor ma bementem hozzá.
Ákos feltételezése helyesnek bizonyult. A dolgot egyébként sem fedhette volna sokáig homály, ugyanis egy idő után a szerző minduntalan kiszaladt a dolgozószobájából, és a legkülönbözőbb kérdéseket szögezte hitvesének:
– Nem emlékszel, mit mondott Dóri pici korában a szivacs helyett?
Julika természetesen nagyon jól emlékezett nagyobbik lányának olthatatlan nyelvújítási szenvedélyére.
– Szavics – adta meg a választ, majd újból belefeledkezett a hímzésbe, de alig tíz perc múlva megint csak élete párjának töprengő arca bukkant fel az ajtónyílásban, szája szegletében az elmaradhatatlan ceruzacsonkkal:
– Mondd csak, szívem, hogy is volt az, amikor Ákos labdázás közben betörte a keresztanyámék ablakát?
Julika részletes tájékoztatást nyújtott az esetről, aztán kiment a konyhába, hogy feltegye az ebédet. Fél óra múltán azonban ott is utolérte a lelkes szerző:
– Drágám, melyik is volt az a gyógyszer, amit Gergő egy óvatlan pillanatban beleborított a Keresztesiék akváriumába? Altató vagy nyugtató?
– Altató – lihegte ijedten a háziasszony, és úgy érezte, ő viszont momentán egy nyugtatóra szorulna rá, ugyanis amikor felharsant a háta mögött a kérdés, éppen elmélyülten kavargatta a rántást, abban a szent meggyőződésben, hogy egy szál egyedül tartózkodik a konyhában.