Orgonasípok (9/6. rész)
A következő napok nehéz próbatételt jelentettek Almási Károly számára. Az estékkel semmi baj nem volt, hiszen az öt csemete közül mindig lehetett valamelyikkel játszani vagy éppen tanulni. A délelőttök azonban nehezen teltek, ilyenkor a családfő bizony szinte csak fel-alá téblábolt a lakásban. De, ahogy a mondás tartja, ahol a szükség, ott a segítség.
Másnap reggel András bácsi kocsija állt meg Almásiék háza előtt. A főszerkesztő és két kollégája szállt ki belőle, mindannyian sportos öltözékben pompáztak. Mint kiderült, az volt a tervük, hogy magukkal viszik teniszezni a házigazdát:
– Sajnos Tihamérnak tegnap kificamodott a bokája, úgyhogy létszámhiányos lett a kvartettünk. Arra gondoltunk…
Almási Károly elképedt arccal vágott munkatársai szavába:
– De hiszen én nem is tudok teniszezni!
– Te Karesz, én elárulok neked valamit – szólalt meg a főszerkesztő, majd titokzatos arccal a házigazda füléhez hajolt: – Képzeld, amikor André Agassi megszületett, ő sem tudott – közölte súgva, majd hangosan folytatta: – De nagyon kérlek, ezt ne terjeszd. Nem szeretném, ha valamelyik bulvárlap ellopná a sztorit.
– De hát nincs is felszerelésem! – folytatta az ellenkezést a családfő, ekkor viszont a kollégái csodálkoztak el:
– Miféle felszerelésről beszélsz? – érdeklődött Béla, a külpolitikai rovat vezetője. – Nem könnyűbúvár-tanfolyamra invitálunk, öregem, hanem teniszezni! Ütőt a helyszínen is lehet bérelni. Azt meg, ugye, nem akarod nekünk bemesélni, hogy nincs egy nyamvadt sportcipőd?
A választ teljesen fölöslegessé tette, hogy ebben a pillanatban megjelent a nappaliban a háziasszony, kezében az emlegetett sportfelszereléssel. Férje gyanakvó tekintetét meglátva azonban úgy érezte, talán nem volt szerencsés ennyire sietnie.
„Jóságos Isten! Remélem, nem fogja azt hinni, hogy én beszéltem rá a munkatársait erre a sportos akcióra!” – gondolta elfogódottan, de szerencsére fölöslegesnek bizonyultak az aggodalmai. Hitvese gyanúját ezúttal kizárólag a kollégái vonták magukra.
A dolog akkor öltött testet, amikor is a teniszpálya felé haladtukban keresztül kellett hajtaniuk a főutcán, és amíg a lámpánál álltak, Almási Károly figyelmét egy roppant érdekes utcai jelenet kötötte le.
– Elképesztő, hova fejlődik az orvostudomány! – álmélkodott nem minden irónia nélkül, amint a korzó forgalmát bámulta. – Az én gyerekkoromban hetekig kellett jegelni meg fáslizni egy kificamodott bokát, most meg tessék: a dokik egyetlen nap alatt rendbe teszik!
A vitriolos megjegyzésre kétségtelenül nyomós okot szolgáltatott, hogy Tihamér kolléga, a hírhedt agglegény és szoknyavadász éppen rövidtávfutókat meghazudtoló tempóban loholt egy fiatal nő után.
– Példátlan táppénzcsalás – erőlködött a főszerkesztő, hogy mentse a menthetőt, de Bélából kibuggyant a nevetés, így aztán rövidesen mind a négyen együtt kacagtak a lebukáson.
Almási Károly végül nem bánta meg, hogy áldozata lett eme hallatlanul fondorlatos szerkesztőségi konspirációnak. Azt ugyan nem mondhatnánk, hogy kimagasló tehetséget árult el a tenisz kapcsán, annak ellenére sem, hogy produkált néhány félelmetes tenyeres ütést, például amikor kis híján betörte a klubház ablakát; de hiszen nem is ez volt a lényeg, mint inkább a mozgás, a jó levegő és legfőképp az együttlét.
Amikor a játszmák végeztével beültek a teniszklub büféjébe, Almási Károly a dohányzásról való leszokásának első, viszontagságokkal teli időszakáról adott elő néhány történetet, de olyan ellenállhatatlanul szellemes modorban, hogy a többiek csak úgy dőltek a nevetéstől.
Ez az anekdotázó kedve megmaradt egészen délutánig, amikor is szerettei körében üldögélt a nappaliban, s régi, kedves családi történeteket elevenített fel. A legnagyobb érdeklődéssel az ikrek figyelték, mert az elbeszélések java része akkor játszódott, amikor ők még meg sem születtek.
Egyszer aztán furcsa véget ért a kedélyes mesedélután, apa ugyanis az egyik sztori kellős közepén hirtelen fölpattant, és elviharzott a dolgozószobája irányába, ahonnan utána napokig semmivel sem lehetett kicsalogatni, legtöbbször még az ennivalót is bevitette magának. A viselkedését egy árva szóval sem volt hajlandó megindokolni, de a többiek nem is nagyon faggatták, inkább örültek, hogy ilyen elementáris erővel tért vissza a munkakedve.