Orgonasípok (9/5. rész)
– Írjak egy könyvet? – hüledezett Almási Károly. – Miféle könyvet? – kérdezte olyan hangsúllyal, mintha maga a fogalom is teljességgel ismeretlen volna előtte.
– Akármilyet – felelte Ákos, majd belátva, hogy a meghatározás némi pontosításra szorul, hozzátette: – Riportkönyvet, mesét, regényt, ismeretterjesztő könyvet, mit tudom én?… Nem a műfaj a lényeg. Ahogy mondani szokták, jó „mesélőkével” rendelkezel. Élvezetes a stílusod, remek humorod van, szerintem sokféle területen megállnád a helyed.
A családfő gyorstalpaló oktatásban részesítette szeretteit arról, hogy mi minden történik addig, amíg a vázlatok és jegyzetek kész regénnyé állnak össze, vagy hogy milyen hatalmas kutató- és gyűjtőmunka előzi meg egy riportkötet vagy egy ismeretterjesztő mű létrejöttét. Mindeközben nem is sejtette, hogy egy jókora vermet ásott saját magának. Csak akkor kapott észbe, amikor a hitvese mosolyogva megkérdezte tőle:
– No, hát ha ilyen jól tudod, hogy mi a dolgok menete, és ráadásul még igazán jó „mesélőkével” is rendelkezel, akkor végképp nem értjük, hogy miért ellenkezel kézzel-lábbal?
– Kedveseim – sóhajtott apa. – Ez csak a kérdés egyik fele. A másik viszont úgy hangzik: vajon meg lehet-e élni ma, Magyarországon csupán könyvek írásából?
– Akkor írj tankönyvet. Tudtommal azt igazán jól megfizetik – vágta rá gyorsan Ákos, aki ezúttal is kemény vitapartnernek bizonyult. – Hidd el, apa: az, hogy én valamit is tudok a görög mitológiáról, kizárólag a te színes, meseszerű elbeszéléseidnek köszönhető. Vetted a fáradságot, és leszálltál egy tízéves gyerek szintjére, és úgy tanítottad meg velem azokat a történeteket, hogy őszinte megdöbbenésemre, az olyannyira utált témából utána csillagos ötös dolgozatot írtam… De hogy végképp ne vádolhass elfogultsággal, tegyünk egy próbát – emelkedett fel Ákos, és behívta Dórit a dolgozószobába:
– Húgocskám, lennél kedves előadni számunkra az Amerika felfedezése című történelemleckét?
Dóri nem sejtette, miről van szó, mindenesetre rövid habozás után belefogott:
– Az ezernégyszázas évekig a világkereskedelem fő útvonala Nyugat-Európa és a Távol-Kelet között húzódott, ám az Oszmán Birodalom terjeszkedésével… – és csak mondta folyamatosan, míg Ákos félbe nem szakította, s újból édesapja felé fordult:
– Mintha tegnap lett volna, pedig éppen négy éve történt. Dóri hatodikos volt, én meg gimnazista, és egyszerre magyaráztad el nekünk az anyagot, és túlzás nélkül állíthatom, hogy mindketten egy életre megjegyeztük.
Almási Károly finoman fogalmazva nem hagyta magát elbájolni a dicshimnusztól, és e percben épp úgy festett az íróasztala mögött, mint a bűnügyi rendőrség vizsgálótisztje:
– Nekem ez egy kicsit gyanús – jelentette ki szúrós tekintettel. – Mondd csak, kislányom, nem lehet, hogy a gimiben éppen most jártok Amerika felfedezésénél?
Dóri sértődötten utasította vissza a kérdésben megbúvó sanda feltételezést, és anya is megjegyezte, hogy az üldözési mánia bizony komoly betegség, és hiába kért bocsánatot a férje, mondván, hogy csak viccnek szánta a dolgot, a hölgyek kivonultak a konyhába vacsorát készíteni.
A dolgozószobában még jó darabig folyt a beszélgetés, és Ákos szíve szerint talán reggelig sem hagyta volna abba, azonban nemsokára be kellett fejezniük, amikor is anya asztalhoz szólította a családot.
– Hát ez meg mi? – érdeklődött apa arról a csupor fehér valamiről, amit a neje egy zsömlével együtt helyezett elé.
– Aludttej – hangzott a felvilágosítás. – Nem fog megártani egy kis diéta.
– No, akkor rendben van – nyugodott meg Almási Károly. – Már azt hittem, ez is író…
Aznap este apa fektette le az ikreket, és újból felötlött benne az összeesküvés-elmélet, Öcsi ugyanis titkosügynököket meghazudtoló, furfangosan konspiratív javaslattal állt elő:
– Ne könyvből mesélj, apuci, hanem fejből!
– No mi az, csemetéim? Hát nemcsak Dóri, hanem ti is benne vagytok ebben az összeesküvésben? – érdeklődött somolyogva, miközben becsukta a meséskönyvet.
Az ikreknek persze halvány fogalmuk sem volt, miről beszél az édesapjuk; Hugi meg is jegyezte, hogy szerinte Dóri még túlságosan fiatal az esküvőhöz.