Orgonasípok (9/2. rész)
Szabó doktor eme utolsó mondata döbbenetes erővel hatott Károlyra. Úgy tűnt, végre lassan kezd lehullni a hályog a szeméről:
– Az nem lehet… – motyogta maga elé meredve. – Öt gyereket kell felnevelnem. Nem szólíthat magához az Úr, épp a munka dandárjában. Sok dolgom van még ezen a világon.
– Hja, fiacskám, ha te ilyen megátalkodottan és módszeresen kizsigereled a földi porhüvelyedet, az Úr bizony vajmi keveset tehet érted.
– De hiszen még csak a jövő héten leszek negyvenkét éves!
– Nálad fiatalabbakat is eltemettek már, akiket szívinfarktus vitt el.
– Nagyon kérem, Gyuri bátyám, legalább a feleségemnek ne szóljon erről a dologról. Nem szeretném, ha megrémülne.
– A kezelőorvosod már részletesen felvilágosította. És bizony nagyon is jól tette. Itt már nem egyszerűen félni, nem is megijedni kell, hanem egyenesen meg kell rémülnie mindannyiótoknak! – azzal megszorította a beteg karját: – Hidd el, remek családod van, mindenben támogatni fognak. Ha belegondolsz, nevetségesen kicsi az az áldozat, amit meg kell hoznod értük, és persze a saját egészségedért.
Almási Károly az elkövetkező napokban tetemes mennyiségű rágógumit rágcsált el, kilószámra ette az almát, ám mégis, amikor a szövegszerkesztője előtt ült, és a mondatokat fabrikálta, győzött rajta a megszokás és a kísértés, és titokban csak-csak rágyújtott néhány szál cigarettára. A felesége előtt természetesen mindig lebukott, de azzal védekezett, hogy fokozatosan akarja megvonni magától a nikotinadagot.
– Ez így nem lesz jó, szívem – csóválta a fejét aggódva a neje. – Ezzel csak húzod, halogatod a dolgot, és a végén azt veszed észre, hogy épp annyit dohányzol, mint előtte. Hányat szívtál ma el? Tízet? Tizenötöt?
A válasz nem hangozhatott el, mert végszóra benyitott Ákos, és izgatott hangon kiadta a parancsot:
– Keresd elő a legkényelmesebb sportcipődet, apa, holnap reggeltől jössz velem kocogni!
– Hagyd el, fiam, lótok-futok majd eleget, ha visszamegyek dolgozni – mentegetőzött a családfő.
– Épp ez a baj. A lótás-futás nem sport, az maga a stressz. Holnaptól igazi testmozgást fogsz végezni – jelentette ki ellentmondást nem tűrően Ákos. A legidősebb fiú abban reménykedett, hogy édesapja a reggeli kocogások alkalmával szembesülni fog végre csapnivaló edzettségi állapotával, s ez megadja neki a végső lökést a leszokáshoz. Ám apa továbbra is úgy bagózott titokban, mint valami vásott diák.
A gyerekeknek már csak egyetlen fegyverük maradt. Édesapjuk születésnapján besorjáztak a dolgozószobába:
– Boldog születésnapot, apa! – kezdte Ákos, majd széttárta a kezét. – Hiába nézel így ránk, nem hoztunk semmilyen ajándékot.
– Ez egy rendhagyó születésnap. Ezúttal mi kérünk ajándékot tőled – vette át a szót Gergő, majd Dóri folytatta:
– Boldog szülinapot szeretnénk kívánni neked jövőre is, meg azután is, meg még nagyon sokáig.
Végül az ikrek fogalmazták meg a nyilvánvaló óhajt:
– Dobd ki azt a büdös cigit a szemétbe, apuci!
Almási Károly sokáig hallgatott, és közben meghatódottságtól fátyolos tekintetét a gyermekein nyugtatta, akik katonás rendben sorakoztak előtte a dolgozószobája szőnyegén, magasság szerint, akár az orgonasípok.
– Gyertek utánam csemetéim – szólalt meg nagy sokára a családfő, aztán kisietett a kertbe, a szalonnasütőhöz, és hozzáfogott tüzet rakni.
Rövidesen magasra csaptak a lángok, s az Almási család csöndben ülte körül az aprócska máglyát. Ezt az idilli hangulatot apa megdöbbentő mozdulata rombolta szét: zsebébe nyúlt, és elővett egy cigarettásdobozt, majd szertartásos mozdulattal rágyújtott. A kiürült paklit összegyűrte és a tűzbe dobta, majd – mielőtt bárki megszólalhatott volna – élvezettel kifújta a füstöt, és határozottan kijelentette:
– Figyeljetek rám, kedveseim! Ünnepélyes fogadalmat teszek előttetek. Ne legyen Almási Károly a nevem, ha ebben az életben akár csak még egyszer rágyújtok! – aztán kamaszos mosollyal az arcán kivette a csikket a szájából, és belefricskázta a tűzbe.