Orgonasípok (9/3. rész)
Amikor hétfő délután Ákos hazatért az egyetemről, egy módfelett gyönyörű autót látott parkolni a házuk előtt.
– Te öcskös, kié az a klassz járgány? – kérdezte Gergőt, aki ajtót nyitott neki.
– András bácsi jött vele, apa főnöke – tájékoztatta a testvére.
A főszerkesztő a nappaliban ült a kanapén, és a család két felnőtt tagjával beszélgetett.
– Nem baj, ha bejövök? – kérdezte udvariasan Ákos.
– Engem nem zavarsz – nyugtatta meg a vendég –, elég nagy fiú vagy már ahhoz a témához, amiről beszélgetünk. Ugyanis épp arról akarom meggyőzni édesapádat, hogy egyelőre ne jöjjön vissza dolgozni.
– Nem is tudna, hiszen még táppénzen van – jegyezte meg Ákos.
– Ezt én is tudom – bólintott a főszerkesztő –, de én egy kicsit még előbbre tekintettem, és arról az időről beszélek, amikor édesapád visszanyeri az egészségét. Mert, és azt hiszem, valamennyi kollégád nevében beszélhetek – fordult vissza a családfőhöz –, mindannyian szeretünk és aggódunk érted, és nekünk sem mindegy, hogy csak átmenetileg nyered-e vissza az egészségedet, vagy pedig végleg a gyógyulás útjára lépsz.
Almási Károly arca nem arról árulkodott, mintha éppenséggel olvadozott volna a meghatottságtól:
– Szóval erről van szó! Mondd csak, Bandikám, ki pályázik a helyemre?
– Ugyan már, szívem, ne dramatizáld túl a helyzetet! – próbálta csitítani a felesége.
– Szerintem ezt a helyzetet egyébként sem lehet túldramatizálni – szólt közbe félszegen Ákos. – Hiszen nem kevesebbről, mint az életedről van szó, apa!
– No, ez nekem már sok – emelkedett fel a helyéről Almási Károly. – Úgy látom, hogy ez egy igen kiterjedt összeesküvés, amiben a családom is nyakig benne van! – vetette oda sértődötten, s azzal udvariatlanul faképnél hagyta a társaságot.
– Ne haragudj rá, András, nem könnyű időszak ez a számára – mentegetőzött a háziasszony, amikor kikísérte a vendéget. – Meg aztán, tudod, negyedik napja nem gyújtott rá, és azóta a legapróbb dolgokon is képes felbőszíteni magát.
– Hidd el, Julika, egy csöpp harag sincs bennem. Tudom, milyen nehéz napokat éltek át. És azzal is tisztában vagyok, hogy Karcsinak végig kell még gondolnia mindazt, amit mondtam. Úgyhogy nem is vártam ma választ tőle. A napokban még visszajövök, addig próbáljátok jobb belátásra bírni.
– Az ég szerelmére, még csak véletlenül se mondj ilyesmit – nézett körül ijedten Almásiné. – Még a végén meghallja, és akkor lehetetlen lesz kiverni a fejéből ezt az ostoba összeesküvés-elméletet.
A félelme egyébként indokolatlan volt, mert a férje ekkor már a dolgozószobájában tartózkodott, és igen elmélyülten vitatkozott elsőszülött fiukkal.
– Értsd meg, fiam, nekem az újságírás az életem…
– Most igazán pontosan fogalmaztál – dicsérte meg Ákos. – Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. Szerintem is az életedről van szó.
– És azon kívül nem is értek semmi máshoz… Negyvenkét évesen mégsem mehet nyugdíjba az ember!
– Nem kell ilyen sarkosan fogalmazni, apa! Szó sincs arról, hogy mi azt akarnánk: bújj ki a bőrödből. Mindössze azt szeretnénk, ha kevesebbet dolgoznál, és nem egyetlen, véget nem érő rohanásból állna az életed.
– Csakhogy, édes fiam, annak, hogy kevesebbet dolgozik az ember, van egy nem elhanyagolható vonzata is. Méghozzá az, hogy akkor kevesebb pénzt is keres. Márpedig ha egy családban öt gyerek van, akkor…
– Engem nyugodtan a felnőttek közé sorolhatsz – jelentette ki büszkén Ákos. – És rögtön meg is indoklom, hogy miért: ha tényleg csak a piszkos anyagiakról van szó, azon könnyen segíthetünk. Ott hagyom az egyetemet, és elmegyek dolgozni.
– Erről hallani sem akarok többé! – kiáltott fel Almási Károly ingerülten.
Az elsőszülött fiúnak hirtelen lelkiismeret-furdalása támadt, látva, mennyire felizgatja magát az édesapja, de úgy érezte, hogy egy nagyobb cél érdekében most nincs helye engedménynek.
– Nagykorú vagyok, apa, nem akadályozhatsz meg benne – mondta csöndesen, de határozottan. – Vagy eleget teszel a jó szándékú kéréseinknek, vagy pedig átmenetileg meg kell barátkoznod a gondolattal, hogy nem lesz egyetemista fiad.