Eláruljam? (5/2. rész)
– Szerintem viszont essünk túl a nehezén minél hamarabb, akár itt, helyben – javasolta Ákos, mert úgy érezte, nem lenne most elég türelme udvariasan eldiskurálni barátja szállásadónőjével arról, mit is keres itt ezen a szokatlanul késői órán. Már így is épp elég sötét gondolat tolult elő benne, ráadásul Imre újból belefogott saját nehéz helyzetének taglalásába, s ezt már végképp elviselhetetlennek érezte:
– Nézd, öregem, ha egy kicsit is enyhíteni akarsz a szenvedéseimen, akkor ne hozakodj most elő a sajátjaiddal.
– Nagyon kérlek, nyugodj meg…
– Ne mondd nekem, hogy nyugodjak meg! Nincs még egy mondat, ami jobban fel tudna most idegesíteni! Nyögd már ki végre, hogy mi az, amit tudsz, és amit nekem is tudnom kellene!
Imre belátta, hogy nincs helye tovább időhúzásnak:
– Nos hát, az a helyzet, hogy néhány napja megláttam Timit valakivel, amint a városban korzózott…
– Úgy érted, hogy…?
– Igen, egy fiúval. De hiába is kérdeznéd, ki volt az illető, mert még sohasem láttam azelőtt.
– És…? Mit csináltak?
– Tulajdonképpen semmit, de… hogy is mondjam… Szóval, ahogy rájuk nézett az ember, rögtön az volt a benyomása, hogy… van köztük valami.
Ákos, aki eddig behunyt szemmel itta magába barátja szavait, most lecsapott, mint a vércse:
– Hogy érted ezt? Volnál olyan szíves egy-két konkrétummal is szolgálni?
– Nem tudom megmagyarázni… Hiszen épp ezért vagyok bajban. Egyszerűen csak rossz érzésem támadt, amikor megláttam őket… Ó, bárcsak sose jártam volna arra!
– Ennyi? – kérdezte az Almási fiú a megkönnyebbülés legapróbb jele nélkül, s ezúttal őrajta vett erőt a cinikus hangulat. – Ennyi az egész? Nahát, csodálkozom rajtad. Miért nem jelentkeztél ezzel a fantasztikus sztorival valamelyik tévécsatorna szenzációhajhász műsoránál?
– Ne légy igazságtalan – kérte csöndesen Imre. – De most hadd kérdezzek én is valamit. Te mit tettél volna a helyemben? Ha te kerültél volna hasonló szituációba, mit gondoltál volna, mi ilyenkor a lelkiismereteddel összeegyeztethető álláspont?
Ákos hallgatott egy darabig, majd amikor felemelte tekintetét a földről, olyan keserű arcot vágott, hogy a világ egyetlen érett citromja sem lett volna képes hasonló hatást kiváltani:
– Tudod, mit gondolok erről az egészről? Csak annyit: savanyú a szőlő, öregem. Szakítottál Böbével, és most egyszerűen nem tudod elviselni, hogy én jól érzem magam a kedvesemmel… Azt hiszem, még soha életemben nem csalódtam ekkorát senkiben.
– Gondoltam, hogy semmiképpen sem kerülhetek ki jól az ügyből – sóhajtott bele Imre az éjszakába, mert Ákos, ahogy befejezte a mondandóját, faképnél hagyta őt a kertkapuban.
Az Almási fiú nehéz szívvel indult haza. Azért jött ide, hogy valamelyest megnyugodjon, vagy legalábbis tisztán lásson, és bizonyságot nyerjen, s ehelyett most még feszültebb, még bizonytalanabb volt, mint amikor elindult. És nem elég, hogy a sanda gyanút nem sikerült kivernie a fejéből… Úgy érezte, Imre csúnyán elárulta őt, és ezek után soha többé nem tud barátként tekinteni rá. Még hogy rátekinteni! Látni sem akarja soha többé!
Keserves pillantást vetett az órájára: Timivel ma már semmiképpen sem tudja megbeszélni a dolgot. Nem állíthat be hozzájuk éjjel tizenegykor, hogy egy ilyen kapitális marhasággal előhozakodjon. Mit gondolna róla a lány? Viszont, ha így áll a helyzet, minden bizonnyal élete egyik legsiralmasabb éjszakája vár most rá.
Nekivágott a szeptemberi éjszakának. Elhatározta: addig fog csatangolni a városban, míg annyira ki nem fárad, hogy legalább lesz némi esélye arra, hogy otthon, az ágyába dőlve, az önmarcangoló gondolatok elől az álomba meneküljön.
A belvárosban egy mozi mellett vezetett el az útja. A közönség épp akkor tódult ki a fél tízes előadásról. Felnézett a plakátra: a legújabb szerelmes, romantikus filmet hirdette. Egy pillanattal később azonban sokkal lebilincselőbb látvány vonzotta magára a tekintetét. Néhány lépéssel előtte haladt egy fiatal pár, s a lány alakja olyan fájdalmasan, olyan szívbe markolóan ismerős volt.