Eláruljam? (5/3. rész)
A nyomukban haladt egy darabig, aztán hirtelen mérges lett magára emiatt. Csak nem fogja követni őket?! Hiszen mégis csak a kedveséről van szó! Most szépen elébük vág, és egyszerűen rájuk köszön. Nyilván megnyugtató magyarázatot kap majd, ki ez a srác, és mit keres az ő barátnője társaságában. Ezzel az elhatározásával egy időben azonban Timi belekarolt az ismeretlen fiúba, és Ákosnak ettől szinte a földbe gyökerezett a lába, s mire magához tért, az előtte hömpölygő tömeg már elnyelte az összesimuló párt.
Másnap az egyetem előtti parkban volt randevújuk. Ákos érkezett hamarabb; ledobta magát egy padra, és még egyszer végiggondolta, hogyan is fogja tisztázni a helyzetet Timivel. Amikor meglátta kedvesét közeledni a matematika tanszék épülete felől, furcsán összeszorult a gyomra, s úgy érezte, hirtelen minden kiröppent a fejéből.
„Csak semmi pánik, öregem – nyugtatgatta magát –, koncentrálj az első mondatokra, a többi pedig már jön magától.”
A helyzet azonban úgy alakult, hogy szépen felépített mondandójába még csak bele sem kezdhetett, mert Timi megelőzte, mégpedig egy nem is akármilyen kijelentéssel. Arról panaszkodott ugyanis, hogy mennyire fáradt, mert tegnap este fél tizenkettőig azzal az átkozott matematikai logikával tömte a fejét.
Az Almási fiúnak komoly erőfeszítésébe került, hogy döbbenete ne üljön ki az arcára.
– És most már meg tudod mondani – kérdezte kedélyes modort erőltetve magára –, milyen formulákat nevezünk teljes diszjunktív normálformáknak?
Timinek, Ákossal ellentétben, nem sikerült palástolnia zavarát:
– Jaj, ne kezdd már te is! – könyörgött, miközben fülig pirult. – Épp elég lesz nekem, amikor Gál tanár úr nyaggat majd a vizsgán!
Ákos soha nem tapasztalt ürességet és keserűséget érzett. Hirtelen ördögi érzéketlenség és cinizmus vett rajta erőt. Elhatározta, hogy egyelőre nem fedi fel a kártyáit, inkább hagyja, hogy a lány egyre inkább belebonyolódjon a hazugságaiba. Szíve mélyén érzett ugyan némi bűntudatot emiatt, azonban hamar sikerült ideológiát gyártania a viselkedéséhez. Szeretett volna most már minél nagyobbat csalódni a lányban, minél inkább megundorodni tőle, s ettől remélte, hogy későbbi szenvedései nem lesznek olyan elviselhetetlenek.
Pókerarccal hallgatta Timi csacsogását, s csak akkor esett ki a szerepéből, amikor a lány azt javasolta, menjenek este moziba, mert ő bizony már nagyon szeretné megnézni a hetek óta reklámozott, legújabb amerikai romantikus filmet. Ez már sok volt Ákosnak; most már nem tudta, és nem is akarta fegyelmezni indulatait.
– Szóval azt állítod, miközben megpróbálsz a lehető legártatlanabbul a szemembe nézni, hogy még nem láttad azt a bizonyos filmet? – kérdezte maró gúnnyal, majd amikor nem érkezett válasz, ha lehet, még vitriolosabb hangon folytatta: – Persze van az úgy, hogy az ember moziba megy valakivel, aztán mégsem lát a filmből egyetlen percet sem…
Azzal felállt, és elindult a szökőkút felé, de Tímea megragadta az esőkabátja ujját:
– Hadd magyarázzam meg… Hallgass meg, kérlek! – könyörgött elkeseredetten.
– Nem féltelek én téged. Ha úgy érzed, ezt is képes lennél megmagyarázni, ami egyébként teljességgel megmagyarázhatatlan, akkor nyilván a logikavizsgán sem lesznek gondjaid.
– Ákos, könyörgök, ne menj így el! – rimánkodott a lány, és megpróbálta átölelni, de a fiú kiszabadította magát a karjaiból.
– Kerüljük a nagyjeleneteket. Még a végén meglát minket a lovagod, aztán magyarázkodhatsz neki is – azzal durván kitépte az esőkabátja ujját Tímea kezéből, és sietős léptekkel megindult a szökőkút felé.
Nem is emlékezett rá, mikor sírt utoljára. Talán amikor Dédike meghalt… Akkor viszont zokogott és bömbölt, mint egy kisfiú. Most azonban nem rázkódtak a vállai, nem torzultak keserves grimaszba az arcvonásai, egyszerűen csak ömlöttek a könnyei, és kis patakokat alkotva akadálytalanul peregtek végig az arcán.