Eláruljam? (5/4. rész)
– Nem tetszel te nekem, nagyfiam! – szólt apa Ákoshoz a vasárnapi ebéd után. – Hetek óta úgy jársz-kelsz itt közöttünk, mint valami holdkóros… Gyere csak, légy szíves, segíts bepakolni a kocsiba a horgászfelszerelést!
A legidősebb Almási fiú szótlanul követte a garázsba édesapját, még azt sem kérdezte meg, miért indul ilyen szokatlanul késői órán pecázni. Erre voltaképpen nem is volt szükség, apa magától is megindokolta döntését:
– Nehéz hetem volt, azt hiszem, jót fog most tenni, ha egy kicsit kiszellőztetem a fejem a tóparton. Mondd csak, nincs kedved velem tartani? Ahogy elnézlek, neked sem ártana egy pár órányi csöndes meditáció a természet lágy ölén. És ha gondolod, akár még beszélgethetnénk is…
Ákos sejtette, hogy erre megy ki a játék, és azzal is tisztában volt, hogy nem lesz képes édesapja invitálására nemet mondani. Végül is nem bánta meg a döntését. Ő is érezte már, hogy kezd egészségtelen méreteket ölteni az a világfájdalom, ami az utóbbi időben rátelepedett az egész lényére, s bizony jólesett egy amolyan „férfi a férfival” beszélgetés keretében feltárnia valakinek szerelmi csalódását.
– Hidd el, én együttérzek veled – mondta csöndesen apa, már kinn a vízparton, amikor fia a végére ért az elbeszélésnek –, de mindez mégsem lehet ok arra, hogy ennyire elhanyagold a szeretteidet. A rosszcsont öcséddel időtlen idők óta nem fociztál, a kisebbiket meg, ha lehet, még inkább mellőzöd, pedig úgy néz rád, mint valami ikonra… És akkor a lányokról, beleértve édesanyádat is, még nem is beszéltem… Mellesleg magadnak is ártasz azzal, ha így begubózol. Hát mire való a család, ha nem arra, hogy segítsen, amikor valamelyik tagjának szüksége van rá?
– Úgy érted, üljek össze az ikrekkel egyik este, és tárgyaljam ki velük a szerelmi életemet?
– Természetesen nem – folytatta türelmesen a családfő. – De minél több időt töltesz velünk, vagy a barátaiddal, annál kevesebbet fogsz rágódni a sorsodon és emészteni magad.
– De hiszen most is éppen azt teszem, pedig veled vagyok! – jajdult fel Ákos.
Almási Károly megpróbálta más oldalról megközelíteni a dolgot:
– Nem gondolod, hogy azért nem tudod túltenni magad az ügyön, mert valahol mélyen érzed, hogy te is hibáztál? Hogy igazságtalanul bántál a barátoddal, és talán Timivel is? Hiszen Imre aztán igazán nem tehet az egészről, a kislányt pedig még csak meghallgatni sem vagy hajlandó; anyád szerint az elmúlt napokban legalább egy tucatszor tagadtattad le magad a telefonban. Azt gondolom, igencsak előnyödre válna, ha gyakorolnád a megbocsátás kegyét.
– A megbocsátás Isten dolga – morogta Ákos.
Almási Károly nagyot sóhajtott:
– Alig várom már, hogy eljuss pszichológiai tanulmányaid során ahhoz a részhez, amelyik azt tárgyalja, hogy a cinizmus milyen infantilis viselkedés… Épp most akarod magadra erőltetni ezt a gyerekes pózt, amikor itt állsz a felnőttkor küszöbén?
Ákosnak még akkor is édesapja szavai jártak a fejében, amikor este, az ágyán hanyatt fekve a plafont bámulta. Merengéséből diszkrét kopogás zökkentette ki. Imre állt a szobája küszöbén.
– Tudom, hogy azt mondtad, látni sem akarsz többé – bocsátotta előre a barátja, miközben becsukta maga mögött az ajtót –, úgyhogy arra kérlek, hunyd le a szemed, vagy fordulj hasra, de mindenképpen hallgass végig.
– Timi küldött, ugye? – vakkantotta köszönés helyett az Almási fiú.
– Mindenképpen szeretne veled beszélni, de te szinte bujkálsz előle. Nem látott más lehetőséget, csak azt, hogy engem kér fel erre a jószolgálati misszióra. És tulajdonképpen én is örömmel vállaltam a tolmács küldetését. A magam részéről nagyon boldog lennék, ha rendbe jönne a kapcsolatotok, és tenni is szeretnék ezért, hiszen mégiscsak én voltam az, aki… szóval…
– Ne hibáztasd magad, neked aztán semmilyen szereped nincs az egészben – emelkedett fel Ákos az ágyról. – Csak az a fajta harag zúdult rád, ami a rossz hír hozójának szokott kijutni… Bután viselkedtem, bocsáss meg érte – mondta csöndesen, miközben jobbját nyújtotta Imrének, s a jó barát boldog mosollyal viszonozta a kézfogást.