Eláruljam? (5/1. rész)
Ákos és legjobb barátja, Imre – lelkes futballszurkolók lévén – alig várták, hogy megkezdődjön a bajnokság őszi idénye. Kedvenc csapatuk első hazai mérkőzésén természetesen ott izgultak a stadion lelátóján; azaz csak izgultak volna, mert egy meglehetősen unalmas, gyenge színvonalú találkozónak lehettek szemtanúi, amelyen a legemlékezetesebb momentumot az eredményjelző tábla meghibásodása jelentette. És hogy teljes legyen a csalódottságuk, a vendégegyüttesnek a meccs vége előtt két perccel, egy bosszantó potyagól révén ölébe hullott a győzelem.
A hazai szurkolók szomorúan tódultak ki a stadionból, köztük Ákossal és Imrével, akik az időjárást, amelyet másfél órával korábban a kellemes, derűs, verőfényes jelzőkkel illették, most hirtelen elviselhetetlenül tikkasztónak találták. Hazafelé menet tehát, egy idősebb szurkolótársuk társaságában, egy kisvendéglő kerthelyiségében kerestek felüdülést az év talán utolsó kánikulai délutánján.
Nem bizonyult valami jó ötletnek megosztani az asztalukat az illetővel. Ahelyett, hogy békés csevegés keretében túltették volna magukat a vereség okozta bosszúságon, a frissen elvált fiatalember panaszáradatát hallgatták a nők csalárdságáról.
Ákos számára az volt a legmegdöbbentőbb, hogy a szintén friss szerelmi csalódástól szenvedő Imrét is magával ragadta ez az akasztófahangulat, s fennhangon csatlakozott a szurkolótárs általánosító megjegyzéseihez.
– Azt hiszem, ilyenkor szokták hozzátenni, hogy a jelenlévők hozzátartozói kivételek – morogta Ákos, rosszalló pillantásokat vetve barátjára.
– Most miért nézel így rám? – kérdezte Imre meglepődve. – Komolyan azt feltételezed, hogy képes lennék bármi rosszat mondani anyukádról?
– Én speciel Timire gondoltam – mondta csöndesen Ákos.
Imre kedélyeskedő megjegyzésekkel próbálta más irányba terelni a szót:
– Ja vagy úgy? Nem is tudtam, hogy őt már a hozzátartozóid közé sorolod. Le vagyok maradva valamiről? Mikor volt az eljegyzésetek?
A legidősebb Almási fiú kedélyállapotán egész este nyugtalanság és valami furcsa, megmagyarázhatatlan balsejtelem uralkodott. Jól ismerte barátját, tudta, mennyire idegen Imre habitusától ez a cinizmussal teli, flegmatikus viselkedés. Sokszor visszapörgette magában a kerthelyiségben lezajlott beszélgetés minden egyes szavát, s lassacskán az a meggyőződése alakult ki, hogy barátja eltitkol előle valamit, mégpedig egy olyasfajta dolgot, amely minden valószínűség szerint nagyon is rá tartozna.
„Egész biztosan tud valamit Timiről!” – fogalmazódott meg a döbbenetes felismerés Ákosban, és olyan hirtelen lovalta bele magát ebbe a szívfájdítóan vészterhes hangulatba, hogy röpke néhány perc múlva úgy érezte, a kockázatok és mellékhatások elkerülése érdekében haladéktalanul konzultálnia kell barátjával. Gyorsan felöltözködött, s családtagjai elképedt pillantásaitól kísérve elviharzott otthonról. Útközben a féltékenységre szerfölött hajlamos fiatalember az önkínzás egyre mélyebb és mélyebb stációit járta végig, s szinte egy örökkévalóságnak tűnt számára, míg végre odaért Imréék háza elé.
A csengetésre a barátja jött elő, de még ki sem nyithatta a kertkaput, Ákosból csak úgy záporoztak a kérdések:
– Mondd csak, ha megtudnál valamit a legjobb barátod kedveséről, közölnéd az illetővel? Mármint a barátoddal… Nos, mi az ezzel kapcsolatos álláspontod?
– Hát… ez rengeteg mindentől függ…
– Zárjuk rövidre – türelmetlenkedett az Almási fiú: – Tudsz valamit Timiről? Úgy értem, valami olyasmit, ami megítélésed szerint rám is tartozna?
– Fogalmad sincs róla, milyen helyzetbe hoztál most engem – sóhajtott nagyot Imre. – Semmiféle választási lehetőséget nem hagytál számomra. Akármit is felelek, én csak rosszul jöhetek ki az ügyből. Ha most elkezdem bizonygatni, hogy semmit sem tudok, a történtek után, ahogy elnézlek, úgysem hinnéd el nekem. Ha pedig azt mondom… ha megosztom veled azt, ami tulajdonképpen csak egy… csak egy afféle…
– Az Istenért, ne köntörfalazz már! – vágott közbe felhevülten Ákos. – Nem látod, milyen állapotban vagyok? Azt hiszem, eléggé egyértelmű kérdést tettem fel neked, egyenes választ várok tehát.
– Nem akarsz bejönni? – próbált gondolkodási időt nyerni Imre. – Mégsem a kertkapuban kellene ezt megbeszélnünk.