Hétköznapi hősök
– Micsoda kétszínű alak ez a Geréb! – mordult fel Öcsi, miközben föl sem emelte a fejét kedvenc könyvéből.
– Komolyan mondom, irigyellek, kisöcsém – jegyezte meg vigyorogva Gergő. – Már legalább negyedjére olvasod A Pál utcai fiúkat, és még mindig fel tudsz háborodni Geréb árulásán.
– Magam sem örülnék neki, ha ilyen egyoldalúvá válna az érdeklődésed – csóválta a fejét apa. – Hiszen annyi sok szép, tanulságos történet van még, amit el kellene olvasnod.
– Egyáltalán nincs igazatok – kelt kisöccse védelmére Dóri. – Hiszen Móricz Zsigmond is megmondta: „Az a könyv, amelyet nem olvasol el másodszor, azt sem érdemelte meg, hogy először elolvasd.”
– Egyetértek – bólintott apa –, csupán az a bibi, hogy ezt nem Móricz mondta.
A családfő és nagyobbik lánya élénk vitába kezdett az idézett mondás szerzőjének kilétéről, s ennek legfőképp Öcsi örült, mert így elterelődött róla a figyelem, s újból elmerülhetett a regényben. Kisvártatva azonban hirtelen becsukta a könyvet:
– Most már nem olvasom tovább, mert nemsokára meghal szegény Nemecsek – jelentette ki gyászos hangon, majd felsóhajtott: – De kár, hogy ma már nincsenek grundok. Így aztán hogy váljon hős az emberből?
– Ne búslakodj, kisfiam, manapság is rengeteg pálya áll nyitva az olyan fiatalok előtt, akik kifejezetten hősök akarnak lenni – vigasztalta apa. – Lehetsz például rendőr, tűzoltó, vagy katona…
– Esetleg vadakat terelő juhász – vetette közbe fülig érő szájjal Gergő.
Apa ezúttal elengedte a füle mellett a cinikus megjegyzést, mert láthatólag elmerült a gondolataiban, s csak nagy sokára szólalt meg:
– Ismertem egy katonát, aki soha nem állt szemben egyetlen ellenséggel sem, mégis, a szememben ő egy igazi hős. Pedig, érdekes módon, éppen a gyávasága vitte a hadseregbe, vagyis az marasztalta ott.
– Értem. Szóval egy ilyen drasztikus terápiát választott ahhoz, hogy legyőzze a félelmét – tudálékoskodott Ákos. – A szakirodalom szerint ez…
– Rossz helyen tapogatózol – vette vissza a szót apa. – Tamás egyáltalán nem a fegyverektől vagy a tankoktól félt, sokkal inkább a lányoktól. Mindig is félszeg, gátlásos, visszahúzódó srác volt. Az édesapja egyedül nevelte, ráadásul az érettségit is egy fiúgimnáziumban szerezte meg, így aztán a nőtársaságot szinte egész életében nélkülözte. Később sokat froclizták amiatt a társai, hogy ha véletlenül egy kislány keveredett a társaságukba, Tamás hirtelen megkukult, és szinte harapófogóval kellett egy-egy szót kihúzni belőle.
Szóval, a többi hasonló korú sihederrel ellentétben, Tamás számára szinte megváltás volt a katonai behívó. Alig várta, hogy bevonulhasson, hiszen egy laktanya köztudottan az a hely, ahová lányok be sem tehetik a lábukat. Nos, hősünk nem is szándékozott egyhamar elhagyni ezt a biztonságos körletet. Olyannyira megtetszett neki a katonaélet, hogy miután leszolgálta az idejét, nem szerelt le, inkább beiratkozott tiszthelyettesi iskolába. Csakhogy, mit ad Isten, a padtársa éppen egy lány lett! Akkoriban jött ugyanis divatba, hogy nők is egyre nagyobb számban választották a katonai hivatást.
Tamás egy idő után ijedten tapasztalta, hogy fülig szerelmes lett Editbe, a padtársába. Még nagyobb lett a rémülete, amikor azt vette észre, hogy a kislány viszonozza az érzelmeit. A közös munka azonban lassacskán feloldotta a gátlásokat, s a fiatalok nemsokára egybekeltek, és csakhamar megérkezett a várva várt gyermek is, a kis Editke…
És ekkor jött a baj. Pár év múlva kiderült, hogy Tamás súlyos beteg. Nagyon komoly stádiumban volt már, csontvelő-átültetésre lett volna szükség, hogy megmenthessék az életét. Sorra jelentkeztek a kórházban a rokonai, hogy megvizsgálhassák őket, alkalmasak e donornak. Elsőként természetesen a felesége, aztán az édesapja, majd a két nagybátyja. De hiába. Egyikük sem felelt meg a kritériumoknak.
A dolognak természetesen híre ment a laktanyában is. A kollégák nyomban bevonultak a kórházba, ott volt még a dandárparancsnok is, sőt, egy emberként jelentkezett vizsgálatra Tamás egész százada, valamennyi sorkatona. Sajnos azonban valamennyi ismerős, kolléga és rokon közül csupán egyvalaki lett volna alkalmas arra, hogy donor legyen: a kis Editke…
Tamás nem egyezett bele a műtétbe. Inkább a biztos halált választotta, de nem engedte, hogy a kislányát akár a legcsekélyebb veszélynek is kitegyék. Így aztán, bár megadta magát az egyetlen ellenségnek, akivel valaha is szemben állt, a szememben ő mindig is hős katona marad.