– Elmondom neked, hogy én mihez kezdenék a helyedben – szólt némi gondolkodás után a háziasszony. – Azonnal megszüntetnék mindennemű kapcsolatot azzal a férfival – mondta meglehetősen szigorú tónusban Julika. – És ez alatt nemcsak az esetleges újabb találkozókat értem. Úgy gondolom, hogy a legjobb az lenne, ha soha többé nem mutatkoznál azon az internetes fórumon. Ha pedig ezt nem tudod megállni, akkor mondd le az előfizetésedet, legalább néhány hónap erejéig.
– Na de mit mondanék a férjemnek, hogy miért teszem ezt? – kérdezte Márta.
– Mondd azt, hogy úgy érzed, egyre több idődet veszi el a számítógép, és félsz, hogy a végén még függővé válsz, teljesen a hatalmába kerít a szenvedélybetegség. Mert bizony az internettel kapcsolatban is léteznek ilyen veszélyek. A férjed bizonyára megértő lenne ez ügyben is – vélekedett a háziasszony, majd hozzátette: – És ahogy hallgattalak, ebben egy szó hazugság nem sok, annyi sem volna.
Márta hosszasan gondolkodott, majd megcsóválta a fejét:
– Erre egész biztosan nem leszek képes.
– Márpedig másféle tanácsot tőlem nem kaphatsz – szögezte le Julika. – Nem is értem, miből gondoltad, hogy valami mást fogok javasolni számodra. Azt hittem, annyira azért már megismertél az elmúlt évek alatt, hogy a család szentségét és a házastársi hűséget illetően igen szigorú elvekhez tartom magam. Következésképpen másoknak sem javasolhatom az ellenkezőjét, mint ami a meggyőződésem.
– És a szerelem az semmi? A szerelemnek, mint legszentebb érzelemnek nincsenek jogai? – csattant fel a barátnő, de rögtön megkapta a választ a kérdésére:
– Vannak, csak nem a házastársi hűséggel szemben.
– A szerelmet nem érdekli, hogy ki van férjnél, és ki nincs. A szívnek nem lehet parancsolni – jegyezte meg Márta, immár jóval halkabban.
Most Julikán volt a felháborodás sora:
– Na persze, ha valaki nem akar felelősséget vállalni a tetteiért, mindig talál tetszetős érveket. Mindig lehet valamire hivatkozni: hol a szerelem hatalmára, hol az ENSZ-re, vagy éppen a világ általános nyomorúságára. Egy a lényeg: én aztán nem vagyok hibás semmiben! Velem csak úgy megtörténnek a dolgok! A körülmények szerencsétlen összejátszása a ludas mindenben, meg a…
– Jól van, na! – vágott közbe Márta. – Nem azért jöttem el hozzád, hogy a földbe döngölj. Azt hittem, segítesz majd megoldani a problémámat.
– De hiszen épp azon vagyok! – csodálkozott el Julika. – Csak hát az a baj, hogy te csupán azokat a szavakat óhajtod meghallani, amik egybevágnak a saját elképzeléseiddel. A neked nem tetsző vélemény pedig egyik füleden be, a másikon ki… Na idefigyelj! Most megpróbálok más oldalról közelíteni a problémádhoz. Vegyük végig, mi minden várhat rád, ha nem fogadod meg a tanácsomat, és nem vetsz véget haladéktalanul ennek a kapcsolatnak. Először is: biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb fény derül a kisded játékaidra. Túl kicsi ez a város ahhoz, hogy sokáig titokban maradjon ilyesmi. Elgondolkodtál már azon, mit szólna a férjed mindehhez, ha a fülébe jutna?
– Egyelőre nem történt köztünk semmi – szögezte le a vendég. – Csak barátok vagyunk. Az embernek nem lehetnek ellenkező nemű barátai?
– Ugyan, Mártikám! – kacagott fel Julika, de csöppet sem vidáman vagy gúnyolódva, sokkal inkább keserűen. – Próbálj már legalább egy percig nem hazudni önmagadnak! Ha tényleg csak barátságot akarsz attól az embertől, akkor miért nem hívod meg magatokhoz, mondjuk vacsorára? Ami ugyebár olyan időpontban zajlana, amikor a férjed is otthon tartózkodik. Miért egy eldugott kávéház félhomályos sarkában találkoztál vele?
– A férjemnek is vannak ellenkező nemű kolléganői – vetette közbe durcásan Márta.
– Tiszta sor – bólintott Julika. – Mindazonáltal nem tudom, mit szólnál hozzá, ha valaki arról értesítene, hogy az egyik este meglátta a férjedet egy kávéház sarokasztalánál, amint egy szál vörös rózsával fogadja valamelyik kolléganőjét, és aztán intenzív udvarlásba kezd… Te talán elhinnéd, hogy pusztán baráti szálak fűzik a kolleginához?
– Azt hiszem, mégsem volt jó ötlet, hogy éppen hozzád fordultam a problémáimmal – jegyezte meg szomorúan maga elé meredve Márta.
– Én pedig úgy gondolom, hogy a lehető legjobb helyre fordultál – biztatta Julika. – Mit sem érnél most egy olyan barátnővel, aki csak a kezét tördeli, vagy épp aléltan mosolyog a szerelmi kalandod hallatán. Neked most olyasvalakire van szükséged, aki felnyitja a szemedet, és ráirányítja a figyelmedet olyan körülményekre is, amiket egyszerűen nem vagy hajlandó mérlegre tenni. Úgyhogy arra kérlek, most ne azon sopánkodj, hogy miért pont engem kerestél fel, hanem próbálj a mondanivalómra összpontosítani! Szóval: végiggondoltad már, miféle következményei lehetnek annak, amit művelsz?
– Máson sem morfondírozom már hetek óta – motyogta a barátnő.
– Morfondírozni és felelősen átgondolni az két külön kategória – vélte Julika. – De ha csak ez kell, az utóbbit megteszem helyetted én… Nos, megpróbálhatsz továbbra is kettős életet élni, de ez, ahogy ismerlek, előbb-utóbb fel fogja őrölni a lelkiismeretedet. Ám a nagy kérdés az, hogy mi lesz azután, ha majd fény derül a titkodra. Először is vizsgáljuk meg, hogyan reagálna a lovagod. Úgy véled, képes lenne felvállalni téged nyíltan is?
– Nem hinném – csóválta meg a fejét Márta –, hiszen családja van és gyerekei.
– Hát ez egyszerűen pompás! – csapta össze a kezét a háziasszony, de korántsem olyan arccal, mint aki például épp most kapott karácsonyi ajándékot, hanem olyannal, mint aki az ebédlőasztalnál ülve hernyót fedezett fel a salátáján. – Rögtön két család nyugalmát tettétek kockára. Ezt nevezem!… Szóval ő egy olyasféle „lovag”, aki boldogan szórakozik egy férjezett nővel, amíg nem rejt túl sok kockázatot a kaland, ám amint forróvá válik a talaj, és netán felelősséget kellene vállalnia a tetteiért, akkor veszi a kalapját, és minden szívfájdalom nélkül lelép a színről, mondván: „Kérem szépen, nekem családom van!” És te egy ilyen emberre mondod, hogy szerelmes vagy belé? Egy ilyen emberre cserélnéd el a férjedet?… Nos, ha már itt tartunk: mondd csak, tulajdonképpen mi bajod van neked Lászlóval? Hiszen magad mondtad az imént: egyszerűen nem lehet olyan kívánságod, amit ne teljesítene, mihelyt kiejted a szádon!
A vendég nagyot sóhajtott, megpróbálta rendezni a gondolatait, aztán így fogalmazott:
– Úgy érzem, kihűlt a kapcsolatunk. Szinte semmi sem olyan már, mint a kezdetek kezdetén. Már nem tudok rá úgy nézni, mint régen. Valahogy felőrlődtem mellette. Először a mindennapok harcában, aztán meg… nincs mit szépíteni ezen… az unalomban. Egyhangúan telnek a napjaim, és ebbe iszonyatosan bele lehet fásulni.
Most Julika hallgatott egy percig, és amikor újra megszólalt, némileg szelídebb és békülékenyebb hangot ütött meg, mint korábban:
– Nézd, Mártikám, én bizonyos szempontból megértelek. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy utolért az a bizonyos, mostanában sokat emlegetett gyes-betegség. Mindemellett időnként éretlen bakfislányokéra emlékeztet a gondolkodásmódod. Főleg, amikor arra panaszkodsz, hogy semmi sem olyan már, mint a kapcsolatotok kezdetén. Te komolyan azt hitted, hogy a házasság csupa mézeshetekből áll mindhalálig? És hogy neked semmit nem kell tenned a családi tűzhely melegének fenntartásáért? Elgondolkodtál már azon, te vajon mennyiben vagy hibás, hogy így alakultak a dolgaitok? Te vajon mindent megtettél azért, hogy ne laposodjon el a házasságotok? Mert őszintén szólva úgy látom, hogy mindezekért egyedül Lászlót hibáztatod. Azt a férfit, aki éjt nappallá téve dolgozik, hogy mindent megadhasson a családjának. És hogy a feleségének olyan jól felszerelt háztartása legyen, ahol nem kell naphosszat mosnia, főznie, takarítania, hanem unatkozhat egész álló nap. És akkor ahelyett, hogy például a gyerekeddel foglalkoznál, odaülsz a számítógép elé, és udvaroltatsz magadnak, közben pedig azon keseregsz, hogy mennyire kihűlt a házasságotok. Nem gondolod, hogy mérhetetlenül igazságtalan vagy a férjeddel szemben?