Egy szeptemberi csütörtök délelőttön Julikának látogatója érkezett. Régi barátnője kereste fel, egy Márta nevű, a harmincas évei közepén járó fiatalasszony, akivel annak idején a munkahelyén ismerkedtek össze.
– Hogyhogy egyedül vagy itthon? – kérdezte csodálkozva a vendég.
– Felhívnám a szíves figyelmedet, hogy immár egy hete megkezdődött az iskolai tanév – tájékoztatta mosolyogva Julika. – Ha majd eltelik egy pár esztendő, és a te picid is iskolás korú lesz, ne félj, tudni fogod, hogy mit jelent a szeptember egy család életében. Szóval, a csemetéim nagy része az iskolában van, Dóri az egyetemen, Ákos pedig természetesen dolgozik.
– Jó, jó, de hol van Károly? Úgy tudtam, már jó ideje itthon dolgozik.
– Teniszezni ment a régi szerkesztőségi kollégáival. Akkoriban vették rá, hogy sportoljon velük, amikor előjöttek a szívproblémái. Azóta hetente legalább egyszer elmegy velük ütögetni, és mondhatom, az orvosai szerint ez igen jót tett neki.
– Örömmel hallom – mondta Márta, majd hozzátette: – Már csak azért is, mert igazából négyszemközt szerettem volna beszélgetni veled.
A háziasszony arca elkomorult. Eme szavak hallatán máris rosszat sejtett, amikor pedig barátnője gondoktól felhős homlokára pillantott, már biztos volt benne, hogy nem hétköznapi tereferének néznek elébe.
– No várj egy kicsit, Mártikám! Főzök egy finom teát, aztán bevonulunk a nappaliba, és szép nyugodtan megbeszéljük, ami a szívedet nyomja.
Néhány perccel később a fiatalasszony megállapította, hogy Julika még mindig isteni teát tud készíteni. De nem sok szót vesztegetett a dicséretre, mert már égett a vágytól, hogy megossza valakivel a gondját-baját, mégpedig egy olyan illetővel, akinek sokat ad a véleményére, és akitől hasznos tanácsot remélhet:
– Pár hónappal ezelőtt kezdődött a dolog – vágott bele az elbeszélésbe. – A kismamák szokásos életét éltem: szoptatás, pelenkázás, házimunka. Élveztem, hogy mindenre van időm, hiszen egyrészt Timike szinte egész nap aludt, és még ma is sokat alszik, másrészt pedig a háztartásunk elég jól felszerelt és megfelelően gépesített, lényegében a vasaláson és a teregetésen kívül semmit sem a két kezemmel kell csinálnom.
– No igen, mennyivel szerencsésebb helyzetben vagytok ti, mai kismamák! – sóhajtott fel Julika. – Jaj, ha tudnád, hány pelenkát mostam ki kézzel annak idején! – De ez inkább afféle kellemes nosztalgiázás volt, semmint panaszos mártírkodás.
– Van az úgy néha, hogy a kevesebb több lenne, már ami a háztartás felszereltségét illeti – folytatta Márta. – Tudniillik minden problémám akkor kezdődött, amikor bekötötték hozzánk az internetet. Igaz, én rágtam érte Laci fülét hetekig, ő sokáig ágált ellene. De addig győzködtem, hogy ma már szinte nélkülözhetetlen a számítógép egy háztartásban, míg egyszer csak nagy dobozokkal jött haza, másnapra pedig szerelőt hívott, aki beállította a rendszert.
– Mindig is úgy vélekedtem, hogy egy arany ember a férjed, Mártikám. Nem mondhatod, hogy nem így van.
– Az igaz, hogy jószerivel mindent el tudok érni nála, amit csak akarok – felelt a vendég, de közben olyan szomorúság csendült ki a hangjából, ami nehezen volt összeegyeztethető a szavaival. – Néha jobb lett volna, ha nem hagy rám mindent, ha nem teljesíti minden kívánságomat.
– Na, mondd már, mi a baj?
– Minden bajunk az internettel kezdődött. Hamar belejöttem, hiszen a munkahelyemen is használtam már, és persze időm is bőven volt gyakorolni, honlapokat böngészni. Egyszer aztán rátaláltam egy fórumra, ahol többségében hozzám hasonló unatkozó kismamák cseverésztek. Addig nem is volt probléma, amíg a tapasztalatainkról cseréltünk eszmét, és gyereknevelési tanácsokkal okosítottuk egymást. Egyszer azonban szóba elegyedtem egy férfival, és onnantól kezdve elveszett ember voltam…
Julika bólintott. Helyben vagyunk. Itt van hát a baj gyökere.
– Csak nem kezdett el féltékenykedni a férjed? – kérdezte a barátnőjétől. – De hiszen nincs abban semmi, ha egy internetes fórumban nemcsak kismamákkal, hanem férfiakkal is szóba elegyedsz.
– Nem féltékeny, hiszen még nem is tud semmiről – sóhajtott Márta. – Meg van győződve róla, hogy csakis a pelenkázás meg a gulyásreceptek témakörében cserélek eszmét a nőtársaimmal. Közben pedig… – Azzal elhallgatott, mintha nem akaródzna neki elárulni valami nagy titkot.
– Mondd már, mi a baj! – kérlelte riadtan Julika. – Mi történt, az ég szerelmére?
– Az történt, hogy szerelmes lettem – bökte ki végül Márta. – Azzal a bizonyos férfival egyre többet beszélgettünk, egyre többet megtudtunk egymásról, s közben egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Egyszer csak elkezdett verseket küldözgetni nekem, méghozzá napi rendszerességgel, és olyan üzeneteket írt mellé, amikből tökéletesen kiviláglott, hogy vonzódik hozzám. Egy idő után pedig magam is rémülten vettem észre, hogy ha úgy telik el egy nap, hogy egyetlen üzenetet sem váltunk, akkor kegyetlenül hiányzik. Aztán meg pár hete valami gond támadt a szolgáltatónknál, és két napig nem volt internet-elérésem. Iszonyatosan szenvedtem az alatt a két nap alatt. Egyszóval: szerelmes lettem belé, na. Ez az igazság.
– Hogy lehet szerelmesnek lenni valakibe, akit soha életedben nem láttál? – furcsállotta a háziasszony.
– Lehet, Julikám, hidd el nekem, hogy lehet. Én vagyok rá az élő példa. Mellesleg az az eset, amit legutóbb említettem, pár hete történt. Azóta már találkoztam is ezzel a férfival.
– Jóságos ég! – kiáltott fel Julika elsápadva. – Csak nem azt akarod mondani, hogy…?
– Nem, még nem csaltam meg a férjemet – vágott közbe Márta.
– Nem hangzik valami megnyugtatóan az a még szócska – csóválta a fejét elképedve Almásiné. – Arról nem is beszélve, hogy szerény véleményem szerint már meg is csaltad a férjedet, mégpedig akkor, amikor engedted, hogy ennyire elragadjanak az érzelmeid egy másik férfival kapcsolatban… Egyáltalán miért kellett találkoznod vele?
– Én csak jót akartam! Amikor azt javasolta, hogy igyunk meg egy kávét valahol az egyik délután, akkor egy darabig tiltakoztam az ötlet ellen, de aztán beadtam a derekamat. Úgy gondoltam, ha személyesen is megismerem, biztosan csalódni fogok benne. Azzal biztattam magam, hogy nyilván egy idősödő, kopaszodó, nagy orrú, kajla fülű, ápolatlan fráter, akinek gyakorlatilag semmi köze ahhoz az internetes széptevőhöz, akit annyira megkedveltem. Sok ilyen esetről hallottam már. Reméltem, hogy velem is valami ilyesmi fog történni. De sajnos épp ellenkezőleg sült el a dolog. Egy negyvenéves, őszülő halántékú, sármos férfit ismertem meg a személyében, aki az életben is ugyanaz az intelligens, figyelmes lovag, mint az internetes fórumon. Teljesen elbűvölt a kedvességével, a humorával, a bókjaival. Nem túlzok, ha azt mondom: remegő lábakkal mentem haza a kávéházból. Hazaküldtem a nagynénémet, aki a randevú alatt Timikére vigyázott, aztán telebőgtem néhány zsebkendőt. Laci aznap este észre is vette rajtam, hogy nem vagyok éppen a legjobb hangulatban, de kimagyaráztam magam valami profán indokra hivatkozva, amit ő szó nélkül el is fogadott. És már ettől is sírhatnékom támadt. Hogy ennyire elhisz mindent, hogy neki bármiféle mesét be lehet adni, hogy…
– Még csak nem is attól támadt sírhatnékod, hogy a szemébe hazudtál a férjednek? – vágott közbe felindultan Julika. – Hanem attól, hogy tökéletesen megbízik benned, és el sem tudja képzelni, hogy internetes hősszerelmesekkel randevúzgatsz a családi tűzhely melegének őrzése helyett? Hát szépen vagyunk, mondhatom!
– Jaj, ne bánts már te is, Julikám! Nem azért jöttem el hozzád, hogy jól beolvass nekem, hanem hogy adj tanácsot: mihez kezdjek most?