Aznap este a vacsoraasztalnál Gergő elmesélte a családjának a csoportvezető lebuktatásához vezető eseményeket. Minden apró részletre kiterjedően, és nem kis büszkeséggel a hangjában ecsetelte a történteket.
– Látjátok, mégiscsak nekem lett igazam – jelentette ki végül diadalmasan. – Ugye, hogy van igazság ezen a földön?
– Bizony, hibáztam, fiam, amikor reménytelenséget plántáltam beléd – bólogatott keserédes mosollyal a szája szegletében a családfő. – Hidd el, örülök, hogy végül minden jóra fordult.
– És a többiek mit szóltak ehhez az egészhez? – érdeklődött anya.
Gergő elvette a szája elől a falatot, hogy mihamarabb eldicsekedhessen vele:
– Sanyi bácsi nem győzött dicsérgetni, és a munkatársaim is nagyon örültek. Többen meg is hívtak egy italra a büfében. Annyi forró csokit ittam, hogy a végén már azt hittem, a fülemen fog kifolyni.
– Ha így folytatod, meglásd, végül még a biztonsági szolgálathoz is felvesznek, öcskös! – vigyorgott Ákos.
Gergő egy percig komolyan eltöprengett eme eshetőségen, de aztán úgy értékelte, a szülei úgysem mennének bele, hogy az iskola helyett ősszel az őrző-védő szakma kötelékében kezdjen új életet.
Mindenesetre másnap olyan lelkesen és büszkén indult munkába, mint még soha. Igyekezett minél jobban kiélvezni ezt a dicsőségteljes időszakot, mert tudta, hogy minden csoda három napig tart. Ami azonban a „csoda” elmúltával köszöntött be, azt álmában sem gondolta volna…
Egyszer csak azon vette észre magát, hogy mintha megfagyott volna körülötte a levegő, és ezen nem elsősorban a hűtőház hőmérsékleti hatásait kell érteni. Valahogy egyre gyanakvóbbak, egyre barátságtalanabbak lettek vele szemben a munkatársai. Ha benyitott az öltözőbe, vagy tízórai szünetben az étkezőhelyiségbe, hirtelen abbamaradt a beszélgetés, és rövid szünet után az időjárás, vagy valami más érdektelen téma került szóba.
Gergő egyelőre értetlenül állt a dolgok ilyetén alakulása előtt, de pár nap múlva történt valami, ami megvilágította számára a valóságot.
Az egyik munkatársát, mégpedig egy Bálint nevezetű huszonéves raktárost megmotoztak a portán, és mivel nem tudott elszámolni a nála talált tejipari termékek eredetével, azonnal kirúgták.
Gergő hazafelé menet, a buszmegállóban találkozott Bálinttal, aki az orrát lógatva üldögélt a padon.
– Miért csináltad ezt, Bálint? – kérdezte tőle szelíd szemrehányással a hangjában.
– Mert három kicsi gyermekem van otthon, akiket el kell tartanom – vágta oda amaz.
– No de a lopásra ez nem lehet mentség!
– Könnyű neked, kisöreg! Te nem vagy felelős, csakis magadért. Honnan tudhatnád, milyen az, amikor minimálbérből kell eltartanod a beteg feleségedet meg a gyerekeidet?
– Na de hát…
– Semmi na de hát! – vágott közbe nekihevülten Bálint. – Elmondom én neked, mi a nagy helyzet a tejüzemben, kisöreg. Mindenki lop. Érted? Mindenki, kivétel nélkül… Nem vetted észre, hogy mindenki elhúzódott tőled? Félnek, hogy őket is lebuktatod. Márpedig itt egyszerűen rákényszerül az ember, hogy lopjon. És ezt pontosan tudja a vezetőség is. Minimálbérből nem lehet eltartani a családot. És ha nem lopsz, akkor a családodat lopod meg. Ugyanis, ha soha, semmit nem viszel haza stikában, attól még ugyanúgy kifizettetik veled a leltárhiány rád eső részét, azaz: akkor is tolvaj leszel a munkáltatód szemében, csak még ezen felül balek is, aki nem a maga, hanem mások családja számára lop. Így van ez, öcsi, és most nyugodtan tarts nekem kiselőadást az erkölcsről, csak utána gyere velem haza, és nézz bele az éhes gyerekeim szemébe.
Gergőnek nem akadt több közbevetni valója. Most már épp olyan szomorúan bámult maga elé, mint a beszélgetőtársa, s közben arra gondolt, az elmúlt hetek folyamán ma vette a legkomolyabb leckét abból a tananyagból, amit nagybetűs életnek szokás nevezni.
* * *
– No, mi a baj, kisfiam? Miért lógatod az orrod? – kérdezte Julika Gergőt, látván, hogy középső fia csak turkálja a vacsorát. – Hová lett a tegnapi lelkesedésed? Talán valami baj történt a tejüzemben?
Gergő erre részletesen elmesélte Bálint lopásának esetét, majd azt a beszélgetést, amit a rajtakapott és kirúgott munkatársával a buszmegállóban folytatott.
– A legszomorúbb az volt, hogy semmit sem tudtam neki felelni – fejezte be az elbeszélést. – Végül egyszerűen elfogytak az érveim. Amikor azt ajánlotta, menjek csak fel hozzájuk, és nézzek bele az éhes gyerekei szemébe, hát úgy elcsöndesedtem, mint akinek hallgass a neve.
– Pedig igazad volt. A lopásra nem lehet mentség az ilyesmi – vélekedett Dóri.
– Majd meglátjuk, mi lesz a véleményed, ha már neked is lesznek gyerekeid – jegyezte meg csöndesen az édesanyja.
– Nem hiszek a fülemnek! – csattant fel Dóri. – Ezek szerint te a lopás pártján állsz, anya?
– Azt nem mondtam, csupán a mögöttes indítékokra hívnám fel a szíves figyelmedet, kislányom.
– Ha folyton csak a mentséget keressük a megélhetési tolvajok esetében, akkor ebben az országban sosem lesz erkölcsi megújulás.
Most már Ákos is szükségét érezte a megszólalásnak:
– De miért mindig az egyszerű munkásnak kell elkezdeni a megtisztulást? Szerintem elsőként a legfelsőbb szinteken volna érdemes alapos tisztogatást rendezni, már csak a példamutatás kedvéért is.
– Van egy olyan érzésem – szólalt meg tűnődve a családfő –, hogy mi a kapitalizmus és a szocializmus legelviselhetetlenebb, legvisszataszítóbb tulajdonságait ötvözve építettünk fel magunknak egy új rendszert, és néha csak ámulok, hová vezetett ez a fordított társadalmi evolúció.
A család idősebb tagjai egyetértőleg és szomorúan bólogattak Károly filozófiai eszmefuttatását hallgatva, a legkisebbek azonban egy mukkot sem értettek belőle. Édesapjuk előállt hát egy olyan példával, ami az ikrek számára is megvilágította mondandója lényegét:
– Képzeljétek el, hogy van egy anyuka, aki szép és csinos, ám buta és erkölcstelen. És van egy apuka, aki okos és becsületes, viszont kopasz és kövér. Na már most: az lenne az ideális, ha a gyermekük szép, csinos és okos lenne. Vagy ha mondjuk netán butácska is, de legalább becsületes. De nem. Az előbb említett példa alapján a gyerek erkölcstelen és buta lesz, aki ráadásul hajlamos a hízásra és a kopaszodásra.
A vacsoraasztalt körüllengő világvége-hangulatot Dóri próbálta meg enyhíteni:
– Ez leginkább leánygyermek esetében lenne kínos. Már csak a kopaszodás miatt mondom – jegyezte meg ironikusan.
A kísérlet nem sikerült, senkinek sem csalt igazi mosolyt az arcára a bemondás.
Gergő például a következőkön töprengett:
– Vajon miért nem készít fel minket ilyesmire az iskola? Aztán csodálkoznak, ha kikerülünk az életbe, és csak téblábolunk meg ügyetlenkedünk, és nem tudjuk, hol a helyünk.
– Ebben nincs igazad, fiam – mondta a családfő. – Aki veled ellentétben komolyan veszi a tanulmányait, és odafigyel arra, amit a tanárai a fejébe akarnak verni, azt sokkal kevesebb nagy pofon éri az életben. Tananyag lesz számodra például a Bánk bán is, amiben elolvashatod Tiborc panaszának klasszikussá nemesedett szavait: „S aki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített.”
Aztán eltöprengett, és így szólt:
– Holnap bemegyek veled a munkahelyedre, és beszélek Sanyi bátyáddal. Azt hiszem, elég időt töltöttél már a tejüzemben ahhoz, hogy belekóstolhass a nagybetűs életbe. Három hét múlva kezdődik az iskola, ideje lesz felfrissítened a tananyagot.
Gergő az első pillanatban nem is tudta, mit érez. Hirtelen sem öröm, sem szomorúság nem töltötte el az édesapja bejelentése nyomán. Aztán szép lassan úrrá lett rajta valamiféle jóleső megkönnyebbülés.