Gergő egész nap azon gondolkodott, mitévő legyen. Kinek mondhatná el, amit hallott? Egyetlen embert ismert a cégnél, akihez fordulhatott: Sanyi bácsit. A műszak végén fel is kereste az édesapja barátját az irodájában. A művezető figyelmesen végighallgatta hősünket, de egyáltalán nem látszott különösebb felindultság az arcán. Gergőt ez meglepte, s kellően föl is bosszantotta. No persze, nem voltak olyan illúziói, hogy a vallomása nyomán azonnal bilincsbe verve fogják elhurcolni a csoportvezetőt a tömlöcbe, de jóval többet várt Sanyi bácsitól, mint a néma töprenkedés.
– Biztos vagy benne, hogy jól hallottad a csoportvezető szavait? – kérdezte nagy sokára a harcsabajuszú férfi, miután befejezte a tollával való babrálást.
– Persze, hogy biztos! – vágta rá Gergő, aztán reménykedve pillantott az íróasztala mögött trónoló művezetőre: – És most mit tetszik csinálni?
– Megvallom őszintén, egyelőre fogalmam sincs – bökte ki Sanyi bácsi. – Tudod, ha minden úgy igaz, ahogy elmondtad, akkor sem valószínű, hogy a munkatársam bevallaná a lopást. Ha el is követte, nyilván letagadná. Tehát úgy nézne ki a tényállás, hogy egy állítás állna szemben egy tagadással. Tökéletes patthelyzet. Sőt, még ő vádolhatna minket rágalmazással.
– Esetleg nem rögzítette a központ a telefonbeszélgetést? – erőlködött tovább Gergő. – Mert akkor elsőrangú bizonyíték lenne a kezünkben!
– Édes fiam! Ez itt egy tejüzem, nem a Nemzetbiztonsági Hivatal – mutatott rá a művezető, és hosszú percek óta először költözött vissza a mosoly a bajusza alá. De mindez csupán átmenetinek bizonyult, mert aztán gondterhelt arccal újra csak a tolla végét kezdte rágcsálni.
Gergő egyelőre nem látszott kifogyni az ötletekből:
– Ki kellene menni hozzá családlátogatásra – javasolta csöppet sem lankadó lelkesedéssel. – Ha belenéznének a hűtőszekrényébe, biztosan sok érdekességet találnának.
Sanyi bácsi újra csak elmosolyodott eme nagyfokú gyermeki naivság hallatán.
– Felnőttek esetében, főnök-beosztott viszonyban nem divat a családlátogatás. Az ilyesmit az iskolai osztályfőnökök szokták művelni. De az a gyanúm, amikor annak idején a te osztályfőnököd ellátogatott hozzátok, ő sem abból a célból tette, hogy átkutassa a fridzsidereteket és a konyhaszekrényeteket.
Gergőnek nyomban lehervadt a lelkesedés az arcáról. Arra gondolt, bárcsak inkább házkutatást tartott volna az osztályfőnöke náluk! De ő ehelyett arról számolt be, hogy a középső Almási gyereknek már megint romlott a tanulmányi átlaga, és az igazolatlan mulasztásai is egyre csak gyűlnek…
– Mellesleg – folytatta Sanyi bácsi –, még ha találnánk is valamit a csoportvezető lakásán, az még semmit sem bizonyítana. Tudod, a mi cégünknél a középvezetők minden fizetésnapon kapnak élelmiszer-utalványokat is, amiket a mintaboltunkban kedvezménnyel vásárolhatnak le. Nem volna tehát semmi meglepő abban, ha a tejüzemünk termékeit megtalálnánk a hűtőszekrényében.
Gergő kezdte megbánni, hogy beszámolt a művezetőnek a történtekről. Hát miféle főnök az ilyen, aki ezek után csak annyit bír ígérni, hogy majd kitalál valamit?
Aznap este, a vacsoraasztal mellett beszámolt a családjának, micsoda áldatlan állapotok uralkodnak a tejüzemben.
– Nos, fiam – szólalt meg az elbeszélés végén szomorúan a családfő –, azt hiszem, mostanában kezded megtapasztalni, milyen is az a nagybetűs élet. A gyermekmesék rózsaszín világából a felnőttek rideg világába csöppenni nem mindig felemelő élmény. Tudod, a való életben sokszor támad olyasféle érzése az embernek, hogy nincs igazság ezen a földön. És ilyenkor csakis a hitünk marad mentsvárként. Ráébredünk, hogy az emberi hatalom véges, és csakis a Gondviselés igazságtételében bizakodhatunk.
– Én ebbe akkor sem tudok belenyugodni! – vágta rá durcásan Gergő, s magában azt kívánta, bárcsak segítene neki a Gondviselés, hogy valami módon érvényre juttathassa az igazságot.
– És mi lenne, ha elmondanám a többieknek is, hogy mit hallottam? – vetette föl Gergő.
– Nem javaslom – csóválta meg a fejét az édesanyja. – Az előbb azt mesélted, hogy másokat is rajtakaptak már lopáson, volt, akit a portán buktattak le. Illetve, hogy a csoportvezető akciója előtt is voltak már leltárhiányok. Ha most minden gyanút ráterelsz, akkor valaki esetleg felbátorodik majd, és megdézsmálja a készletet. Netán, mint visszaeső.
Mivel a családi tanács is leszavazta, és Sanyi bácsitól sem várhatott segítséget, Gergő úgy döntött: egyedül fog a tettek mezejére lépni. Az elkövetkező napokban, amikor csak tehette, szemmel tartotta a csoportvezetőt, ám sokáig semmiféle gyanús dolgot nem tapasztalt. A fizetésnapon azonban rámosolygott a vadász-szerencse.
A csoportvezető megjelent a hűtőraktárban, hogy beváltsa az étkezési bónjait.
– Túró Rudit vinnék, meg egy pár kartont az új gyümölcsjoghurtból – trécselt kedélyesen a raktárossal. – A gyerekek igencsak megkedvelték, és én ennek nagyon örülök. Mást sem harsognak a reklámok, mint hogy milyen egészséges, meg mennyi kalcium van benne. Inkább ezt majszolják, mint a csokoládét, nincs igazam?
Aztán megkérte a raktárost, hogy segítsen már neki berakodni a kocsija csomagtartójába, mert valami gond van a csomagtartó tetejének nyitószerkezetével. Ha nem tartja valaki, akkor magától lecsukódik, úgy meg elég körülményes belepakolni az autóba. A raktáros készségesnek mutatkozott, így aztán végig kinn állt a kocsi csomagtartójának tetejét tartva, amíg a csoportvezető kihordta az árut a hűtőházból.
Gergő eközben a magasra tornyozott vajkrémes ládák mögül leste a történteket, s egyszer csak elhűlve látta, hogy a csoportvezető az egyik szállítmánnyal nem megy el az autójáig, hanem az öt karton gyümölcsjoghurtot lerakja a hűtőház nyitott ajtaja mögé. Nosza, gyorsan a mintabolt felé vette az irányt, hogy körbeszaladva az épületen szemtanúja lehessen, mi lesz az ajtó mögé sebtiben ledobott áru sorsa.
Épp időben érkezett. Jól megfigyelhette, amint a csoportvezető kezet fog a raktárossal, majd mikor az eltűnik a hűtőházban, akkor elballag az ajtó mögött „felejtett” áruért, és némi nehézségek árán ugyan, de elégedetten vigyorogva bepakolja az autója csomagtartójába.
Gergő újra csak a nyaka közé kapta a lábát, ezúttal a művezetői irodát célozva meg, hogy mihamarabb beszámolhasson Sanyi bácsinak a történtekről.
– Biztos vagy benne, hogy jól láttad? – kérdezte a harcsabajuszú férfi.
– Jaj, ne kérdezze már mindig ezt, Sanyi bácsi! Persze, hogy jól láttam! Sem vak nem vagyok, sem ütődött.
– Na jól van, fiam, azért ne szemtelenkedj – mosolyodott el a művezető, és neki is a vadászat ősi izgalmának jelei ültek ki az arcára. – Most térj vissza a munkádhoz, a többit pedig bízd csak rám!
Nemsokára elkövetkezett a műszak vége, amikor is Gergő szemtanúja volt, amint Sanyi bácsi elkeseredett arccal lép oda a csoportvezetőhöz:
– Képzeld, Bécikém, lerobbant az autóm. Márpedig az asszony otthon várja a túrót, mert nagy vendégség lesz nálunk, és mindenkivel meg akarja kóstoltatni az ő messze földön híres körözöttjét. Nem segítenél rajtam? Igazán hazavihetnél.
– Dehogynem! Hozd az árut gyorsan, meg ne romoljon ebben a melegben – szívélyeskedett a csoportvezető.
Miközben bepakolták a túrót a csomagtartóba, Sanyi bácsi gyanakodva méregette a kollégája készletét, végül pedig így szólt:
– Kicsit soknak tűnik ez az áru a keretedhez képest, Bélám. Saját pénzedből is vásároltál?
– Persze! – vágta rá kissé idegesen a csoportvezető.
– Akkor ez nyilván szerepel a számládon is – bólintott nyájasan a harcsabajszú férfi. – Megmutatnád a készleted papírjait?
Béla erre hirtelen elsápadt, és az elfehéredése, ha lehet, csak fokozódott, amikor észrevette, hogy a művezető mögött feltűnik egy nagydarab biztonsági őr, és karba tett kézzel megáll a kocsija mellett…