Nincs rajta áldás
Szombat délután Dóri fellelkesülten tért haza a fodrásztól. Mint kiderült, nem kizárólag az egyébként csinosra sikeredett frizurája okán volt boldog:
– Idesüssetek, mit vettem a fodrásznál! – rikoltotta diadalmasan, tetszetős selyemblúzt előhúzva a szatyrából.
– Nocsak, nem is tudtam, hogy Ilonka néni kibővítette fodrászszalonja tevékenységi körét – jegyezte meg anya.
– Nem tőle vettem – magyarázta Dóri. – Az úgy volt, hogy amíg a búra alatt ültem, bejött egy férfi egy nagy sporttáskával, és kipakolta belőle a portékáit. Hihetetlenül olcsón árult mindent, ezt a gyönyörű darabot például hatszáz forintért kínálta; még szép, hogy nyomban lecsaptam rá!
– Hatszáz forintért?! – ámult el anya. – És nem fogtál rögtön gyanút? Dórikám, hova tetted az eszedet?
– Egek! – nyögött fel apa is. – Még a végén azt kell megérnem, hogy orgazda lesz a gyermekemből!
A kamaszlány egy rövid és meddő vita után durcás arccal vonult vissza szobájába, faképnél hagyva „élhetetlen” szüleit, akik nem voltak hajlandók értékelni az ő „kitűnő üzleti érzékét”. Ám a nagy vitát kiváltó ruhadarab története csakhamar újabb fejezettel gazdagodott. Néhány nap múltán Dóri elkeseredve jött haza egy házibuliból: a divatos selyemblúzt egy vigyázatlan barátnője csúnyán kiégette a cigarettájával.
Almási Károly általában véve nem tartozott azon szülők közé, akik előszeretettel dörgölik csemetéik orra alá az afféle „ugye, én megmondtam előre” típusú megjegyzéseket, ezúttal azonban nem bírt ellenállni a kísértésnek:
– Látod, látod, kislányom, nem hittél nekem, amikor azt mondtam: nincs áldás az ilyesféle holmikon.
Szó se róla, tényleg nem aratott nagy sikert Dórinál ezzel a kommentárjával:
– Most persze boldog vagy, ugye? – kérdezte durcás hangon a bakfislány. – Örülsz, hogy megint neked lett igazad?
– Igazságtalan vagy, kislányom – mondta csöndesen apa. – Amikor annyi idős voltam, mint te, engem sokkal szigorúbban tanított meg a sors arra, mi a helyes hozzáállás az efféle ebül szerzett jószágokkal kapcsolatban. Történt ugyanis – tette le újságját a családfő –, hogy hozzád hasonlóan jómagam is gyanúsan olcsón jutottam hozzá egy kerékpárhoz, és bizony én is csak legyintettem édesanyám intő-feddő szavaira. Új szerzeményemmel rögtön el is indultam a nagymamámékhoz.
Már javában kinn kerekeztem az országúton, amikor a pedál furcsán szalajtani kezdett. Abbahagytam a tekerést, épp abban a pillanatban, amikor egy busz haladt el mellettem, mégpedig olyan közelségben, hogy kedvem lett volna gyorstalpaló KRESZ-oktatásban részesíteni a sofőrt az előzésnél alkalmazandó biztonságos oldaltáv tekintetében. Mindenesetre nyomban leálltam az út szélén, hogy kiderítsem a hiba okát, és ahogy ott vizsgálódtam, egyszer csak a kezemben maradt a bal oldali pedál, a bicikli pedig nemes egyszerűséggel beledőlt az árokba… Mit mondjak…, bár július közepe volt, éppen teljes erőből tombolt a nyár, nekem viszont abban a pillanatban hideg verejték öntötte el a homlokomat, és hirtelen egész testemben remegni kezdtem…
– Mitől ijedtél meg annyira, apa? – vágott közbe értetlenkedve Hugi.
– Attól, kicsim, hogy eszembe jutott: ha akár csak még egyet hajtok a pedálon, annak az lett volna a következménye, hogy ez a gikszer éppen abban a pillanatban történik, amikor a busz elhajtani készült mellettem. Tudjátok, nem valami kellemes érzés, amikor az ember azzal szembesül, hogy néhány perce veszélyben forgott az élete. Ugyanis teljesen nyilvánvalóvá vált számomra: ha letörik a bal oldali pedál, amire éppen teljes testsúlyommal ránehezedni készültem, akkor egész biztosan az autóbusz alá kerültem volna.
– Jóságos ég! – néztek egymásra döbbenten a lányok.
– Bizony, fölöttébb emlékezetes lecke volt. Szó ami szó, nem okozott különösebb nehézséget, hogy megértsem, mit is akart üzenni számomra a Gondviselés. És édesanyám intő szavai is ott visszhangoztak a fülemben, míg hazafelé bandukoltam. Mert azt talán mondanom sem kell, ezek után természetesen eszem ágában sem volt visszaülni a járgány nyergébe, sőt, hozzáérnem sem igen akaródzott, olyannyira, hogy ott is hagytam, ahová borult, az árokban. Azóta ajánlgathat nekem bárki, bármekkora előnyökkel kecsegtető üzletet; ha úgy érzem, hogy valami nincs egészen rendben a dolog körül, mindig megszólal bennem egy belső hang, ami mellesleg feltűnően hasonlít az édesanyáméra, és ezt mondja: nincs rajta áldás, kisfiam.