Megelőlegezett bizalom
Almásiné Julikának igazán nem lehetett panasza a gyermekeire, ami a segítőkészségüket illeti. Ezen a szombati délelőttön azonban Hugi olyasvalamivel hozakodott elő, ami meglehetősen nagy újdonságként hatott a segítségnyújtás terén. Édesanyja épp a nappali egyik foteljében ejtőzött, izgalmas regényébe mélyedve, amikor a kisiskolás leányzó elébe állt, és felajánlotta szolgálatait:
– Hadd segítsek neked olvasni!
Anya hirtelenjében nem értette, voltaképpen miben is akar Hugi a segítségére lenni, aztán kiderült, miszerint pusztán arról van szó, hogy a kislány meglehetősen unta már a saját, úgymond dedós könyveit, szerette volna megméretni magát nehezebb, felnőtteknek való szövegek olvasása közben is. Az első mondatokkal nem is volt semmi gond, de Hugi kisvártatva elakadt, s csak harmadik nekifutásra sikerült szótagolnia: meg-e-lő-le-ge-zett bizalom.
– Micsoda értelmetlen szókapcsolat – ízlelgette Gergő is a kifejezést a kedvenc sportújságjából felkukkantva. – Hiszen a „bizalom” már önmagában is azt jelenti, hogy hiszek valakinek, tehát már eleve megelőlegezett a hozzáállásom.
– Kénytelen vagyok ellentmondani neked, fiam – jelentette ki anya –, ugyanis ez a kifejezés éppen arra az esetre vonatkozik, amikor egy embertársunk egyszer már, vagy akár többször is, eljátszotta a bizalmunkat, mi azonban, bár semmi logikus okunk nem lenne rá, mégis úgy döntünk, adunk neki még egy esélyt a bizonyításra. Nyelvtanilag tehát helyes a szókapcsolat.
– Hát, nyelvtanilag lehet, hogy helyes, de emberileg még sincs semmi értelme – jelentette ki Gergő, mert mindenképpen szerette volna, ha valamiben igaza van. – Legfeljebb egy újabb keserves csalódást okozunk magunknak.
– Ne gondold, hogy ez mindig így van, kisfiam – vetette ellen mosolyogva anya, mert ő sem az az ember volt, aki könnyen megadja magát –, nem is hinnéd, egyesekre milyen hihetetlen hatással van ez az úgynevezett megelőlegezett bizalom. Akár a saját életemből is tudok példát mondani: emlékeztek egy bizonyos Haller Gézára? Az osztálytársam volt a gimnáziumban, érettségi találkozók alkalmával néhányszor meséltem róla itthon is. Nos, ez a fiú pár éve olyan krízishelyzetbe került, hogy szinte már mindenki lemondott róla.
– Miért, olyan súlyos beteg volt? – kérdezték a gyerekek.
– Voltaképpen igen, bár nem úgy, ahogy gondolnátok. Az ő betegségét úgy hívták: alkoholizmus. Ez az iszonyatos kór nemcsak a testet és a lelket támadja meg, de sokszor jóvátehetetlen pusztítást végez az egyén környezetében is. Gézától is csakhamar elfordultak barátai, ismerősei, és egy idő után a családja is elunta az éveken át tartó, kilátástalannak tűnő harcot: a felesége benyújtotta a válókeresetet.
– Remélem, ekkor végre elővette a józan eszét – jegyezte meg ki bizakodva Gergő.
– Épp ellenkezőleg. Ezek a körülmények mind csak újabb indokot jelentettek számára az ivásra. Így aztán nem telt bele sok idő, és Géza valóban a lejtő vége felé járt, ugyanis már az ivócimborái is elfordultak tőle, hiszen mindannyiuknak tartozott, és remény sem volt rá, hogy valaha rendezni tudja az adósságait, mert az életmódja miatt már alkalmi munkákat is alig-alig tudott szerezni. Egyik este, amikor szokás szerint a törzshelyén üldögélt, és alkoholba fojtotta világfájdalmát, így szólt hozzá a kocsmáros: „Géza, nem lenne kedved beállni a pultba? Az egyik alkalmazottam ugyanis kilépett.”
Géza barátunk azt hitte, rosszul hall. Kecskére bízni a káposztát?! De a főnök kötötte az ebet a karóhoz: „Most menj haza, aludd ki magad, és holnap délben jelentkezz nálam, persze józan állapotban. Munkaszerződésünk határozatlan időre szól, jobban mondva addig a percig tart, amikor az első pohár megindul a szád felé.”
Géza csaknem egy fél éjszakán keresztül töprengett. Az egész annyira valószerűtlen, annyira döbbenetes volt… de épp ebben állt a lényeg. Rá kellett végre ébrednie, hogy nincs több haladék, nincs több kifogás, mostantól kezdve csakis és kizárólag rajta múlik, hogyan alakul a további sorsa. És az a tény, hogy akadt egy ember, aki – annak ellenére, hogy igazán jól ismerte – megbízott benne, és adott neki még egy, talán egy legeslegutolsó esélyt, előhozott Géza lelke mélyéről valami általa sem sejtett akaraterőt, és úgy döntött, megragadja a kínálkozó lehetőséget.
– És tényleg megjavult? – kérdezte csodálkozva Hugi.
– Olyannyira, hogy tavasszal, az érettségi találkozónkon már arról mesélt, hogy jelentkezett a vendéglátóipari főiskola esti tagozatára. De ami még ennél is fontosabb, méltányolván az erőfeszítéseit, a családja is visszafogadta. Hát, bizony ilyen csodákra is képes az a bizonyos megelőlegezett bizalom.