Amikor másnap kora reggel Ákos lesietett a szálloda recepciójára, hogy rendezze a számláját, nagy meglepetés érte. Az alkalmazott azt közölte vele, hogy annak idején bizonyos szinyor Hajdú előre kifizette az összeget. Hősünk boldogan konstatálta, hogy most aztán egy nagy csomó euróbankjeggyel rendelkezik, amit arra költhet, amire csak akar.
Fogta a hátizsákját, és nekivágott a városnak. Bámulta a kirakatokat, s közben azon morfondírozott, milyen ajándékkal lephetné meg a kedvesét. Úgy vélte, az lenne a leghelyesebb, hogy ha már ilyen váratlan és nagyvonalú ajándékot kapott Hajdú úrtól, akkor az így megspórolt összeget Évire költené. Amint az üzletek kínálatát leste, egyszer csak azon kapta magát, hogy egy aprócska, de takaros ékszerbolt kirakata előtt áll. Ami ebben a percben az eszébe jutott, olyan merész elképzelésnek tűnt, hogy szinte beleborzongott…
Aztán hosszasan szemrevételezte a kínálatot, s közben ápolgatta, dédelgette magában a frissen született tervet. Végül határozott mozdulattal lenyomta a kilincset, és belépett az üzletbe. A következő percben örömmel konstatálta, hogy az egyik eladó kiválóan beszél angolul, így legalább nem kellett kézzel-lábbal elmutogatnia, hogy mit is szeretne venni.
Később, amikor befejezvén a vásárlást kilépett az ékszerboltból, kis híján Barna karjaiba futott.
– Nahát, milyen kicsi ez a város! – kiáltott fel zavartan, és közben azon tépelődött, vajon a barátjának feltűnt-e, hogy ő miféle üzletből lépett ki éppen.
– Bizony! Lépten-nyomon debreceniekbe ütközik az ember – vigyorgott Barna, aztán hatalmasat ásított. – Na hallod, a tegnapi győzelmi buli után még bőven tudtam volna aludni.
– Mondd csak, te nem a szurkolótársaiddal szándékozol hazautazni? – terelte el a szót gyorsan Ákos.
– Eszemben sincs – csóválta a fejét Barna. – Ahogy elnéztem, a srácok alaposan feltankoltak a jóféle olasz borokból, úgyhogy az a gyanúm, az utazás minden percében egyre vadabb kísértéseknek lettem volna kitéve. Jobb megelőzni a bajt. Úgy döntöttem, én is megvárom apát, és veletek együtt térek haza.
Az Almási fiúnak az egyik szeme sírt, a másik nevetett. Szerette volna a padovai kiruccanásból hátra lévő néhány órát Évivel kettesben eltölteni, de azt is belátta, hogy Barna döntésének bizony igen alaposak az indokai.
– Jól tetted – veregette meg a barátja vállát. – Menjünk el a szállodába a holmidért, aztán keressük meg Évit. Már biztosan vár minket.
Épp akkor értek oda a kollégiumhoz, amikor Évi a csapattársaitól búcsúzott. A két fiú is hosszasan integetett az Universitas busza után, aztán a nyakukba vették az óvárost. Kiadós sétát tettek a hangulatos sikátorokban, dél felé pedig beültek egy kisvendéglőbe.
– No, bátyuskám, ha rád lenne bízva, most mit rendelnél? – froclizta Évi a testvérét, aki egy mukkot sem beszélt semmilyen idegen nyelven.
– Vigyázz, nehogy egy Giuseppe Spandoluccit kérj! – csatlakozott az ugratáshoz Ákos is.
– Mi a csuda az a Giuseppe Spandolucci? – érdeklődött a homlokát ráncolva Barna.
– Hát nem ismered a viccet? – nevetett fel az Almási fiú. – A sznob házaspár betér egy olasz étterembe, hosszasan tanulmányozzák az étlapot, míg végül a férj így szól: „Két adag Giuseppe Spandoluccit kérünk!” Mire a pincér: „Sajnálom, uram, de azzal nem szolgálhatok, ugyanis ő a tulajdonos.”
Végszóra odafordult hozzájuk a felszolgáló, és hibátlan magyarsággal így szólt:
– No, ebben a vendéglőben már ennél különb párbeszédek is elhangzottak!
Mint kiderült, a fiatalember magyar vendégmunkásként pincérkedett az étteremben, immár második éve.
– Na látjátok! – rikoltotta diadalittasan Barna. – Minek ide nyelvtudás? Hát nem ismeritek a mondást, miszerint „mindenki magyar”? Én az anyanyelvemmel a világ bármely pontján elboldogulok, mert amilyen az én formám, rögtön belebotlok a magyarság helyi képviselőinek egyikébe!