Mindenki a labda útját figyelte, egy embert kivéve, Ákost. Ő ugyanis azt vette észre, hogy a kedvese az ellenfél térfele irányába lopakodik. És milyen igaza lett Évinek! A labdát ugyanis a magyarok legmagasabb játékosa, Gál Julika szerezte meg, s máris körbepillantott, kihez is passzolhatná. Nyomban észrevette, hogy Évi már a pálya túlsó felén tanyázik, s egy hajszálpontos indítással helyzetbe hozható.
Ekkor már valóban csak másodpercek voltak hátra, s az izgalom, akár egy szorgalmas kéményseprő, a tetőfokára hágott. Barna a lelátón a szájába vette a sapkája simléderét, de nem azzal a szándékkal, hogy elfogyassza, hanem inkább azt megelőzendő, nehogy a nyelvét harapja el az izgalomtól. „Csak most légy ügyes, hugicám!” – fohászkodott gyöngyöző homlokkal, és szó, ami szó, a húga valóban kitett magáért. Gál Julika mértani pontosságú átadása nyomán megragadta a labdát, és már fordult is vele az ellenfél kapujának irányába.
Igen ám, de közben a franciák egyik hátvédje is észlelte a bajt, és villámgyorsan Évi nyomába eredt. Már-már úgy tűnt, hogy nem érheti utol, amikor megdöbbentő eljárásra szánta el magát. Nemes, vagy inkább nemtelen egyszerűséggel hátulról rávetette magát a magyarok jobbátlövőjére, így akadályozva meg, hogy Évi egyáltalán kapura lőhessen. Mivel azonban mindez már gyakorlatilag a hatos vonalon történt, a bírók természetesen büntetődobást ítéltek.
– Jóságos ég! Ki fogja elvállalni a mindent eldöntő hétméterest? – jajdult föl Ákos, de szerencsére a nagy zsivajban az edzőn kívül senki sem hallotta meg az aggodalmas szavakat. Úgy tűnt, Kristófnak korántsem okoz ekkora gondot a megfelelő ember kijelölése:
– Te lövöd a büntetőt! – kiáltott be Évinek, majd rögtön meg is magyarázta a dolgot Ákos számára: – Ő harcolta ki a hétméterest, legyen az övé a dicsőség is. Ha pedig kihagyja, akkor sem tehet szemrehányást neki senki, elvégre, ha ő nem hozza magát helyzetbe, akkor most nem is lenne miről beszélnünk. Ez egy másik játékos számára túl nagy teher lenne.
– Milyen igazad van! Úgy látszik, van még mit tanulnom a sportpszichológia terén – dünnyögte az Almási fiú, s közben csodálattal bámulta az edzőt, hogyan képes ebben a kiélezett helyzetben ilyen higgadtan magyarázni mindenféle lélektani problémákról. Aztán a kedvesére pillantott, aki már ott pattogtatta a labdát a hétméteres vonalon. A krónikás pedig, aki épp az imént pazarolta el a legtalálóbb hasonlatát az izgalmak leírására, most bosszankodva és tanácstalanul ül a szövegszerkesztője előtt: vajon mely szavakkal érzékeltethetné a csarnokban uralkodó hangulatot.
Nos, a Hajdú lány nem sokat teketóriázott. A bírói sípszó után jól a szeme közé nézett az ellenfél kapusának, aztán mindenféle ijesztgetés helyett rögtön, elsőre a bal felső sarokba vágta a labdát. A következő pillanatban azt vette észre, hogy megint csak leterítik hátulról, de ezt az újabb „merényletet” már sokkal könnyebben viselte, mint az imént a kis méregzsák francia hátvédtől, mert jól tudta, hogy most az övéi érkeztek meg a győztes gól szerzőjét és a bronzérmet ünnepelni. Némi összegabalyodott birkózás után föltápászkodtak a parkettről a lányok, ki-ki leleltározta a végtagjait, aztán körtánccal folytatták az örömködést.
– Köszönöm szépen azt a hajszálpontos indítást! – ölelgette Gál Julikát Évi. – Látszik, hogy mérnöknek készülsz! Azt az átadást rajzolni sem lehetett volna precízebben!
– Én meg köszönöm, hogy belőtted a hétméterest! – puszilta meg a meccs hősét Julika. – Bevallom, oda sem mertem nézni.
– Mi meg mind a kettőtöknek köszönünk mindent! – rikoltotta boldogan Szakács Jutka, de valami olyan hangerővel, mintha legalábbis Debrecenbe akart volna hazaüzenni, telefonkészülék híján a puszta hangjával.
Aztán rájöttek, hogy Verát, a kapust is meg kellene már ölelgetni, mégiscsak az ő szenzációs védése nyomán indult el az utolsó, mindent eldöntő akció. Ez azonban egy kissé váratott magára, most ugyanis a vigyázzállásnak jött el az ideje. A magyar szurkolótábor ugyanis rázendített a Himnuszra.