Délután Ákos és Évi – immár kettesben – nekivágott a városnak. Először is a Szent Antal-templomot keresték fel.
– Ez itt Donatello Gattamelata, egy híres zsoldosvezér lovasszobra – magyarázta Évi a padovai útikönyvet lapozgatva, majd körbepillantott: – Mennyi ember! Nemhiába írja a könyv, hogy ez a keresztény világ egyik legnépszerűbb zarándokhelye!
– Talán mert a templom névadója a világ egyik legnépszerűbb szentje – mondta Ákos. – Nincs olyan katolikus templom, ahol képe vagy szobra ne volna megtalálható. És az is sokatmondó körülmény, hogy Szent Antalt a hívei a „csodatévő” jelzővel tisztelték meg.
– Igazán? – kerekedett el Évi szeme. – Aztán, mondd csak, miféle csodákat vitt véghez?
Ákos örült, hogy végre ő is számot adhat tudásáról, amire az olaszországi utazás előtt tett szert:
– Páduai Szent Antal életében a csodák úgyszólván mindennaposnak számítottak. Hatalmas tömegek hallgatták étlen-szomjan, mint egykor Jézust a pusztában. Beszédeit Isten különös jelekkel kísérte. Gyakran megtörtént, hogy portugál nyelven prédikált, szavait mégis olasz és francia népek is megértették – mesélte. – Egy alkalommal Conaccóban történt egy rendkívüli eset. Egy apa kiment dolgozni a földre és magával vitte a kisfiát is. A gyermek egy óvatlan pillanatban a közeli mocsárhoz lopódzott. Le akart tépni egy tavirózsát, de elvesztette az egyensúlyát, beleesett a mocsárba és megfulladt. Az apa kétségbeesetten kereste gyermekét, de mire megtalálta, annak kis teste már kihűlt, hiába próbálta élesztgetni őt. Erre sírva Antal atyához könyörgött, hogy adja vissza a fiát. Cserébe megígérte, hogy minden szegényen segíteni fog. A gyermek azonnal megmozdult, kinyitotta a szemét, visszanyerte a színét és a jókedvét.
A csoda tovább kísérte Szent Antalt Padovába is. Már ott történt, amikor egy fiatalember mérgében belerúgott az édesanyjába. Amikor azonban rádöbbent súlyos bűnére, Antal atyához sietett. A szent szigorúan megintette: „Le kellene vágni a lábadat, mert megsértetted vele az édesanyádat. De mivel megbántad, feloldozlak Isten nevében.” Az ifjú örvendezés helyett nyugtalan lett, s a szent szavait ismételgette. Amint hazaért, fogott egy baltát és levágta a lábát. Fájdalmas kiáltozására szülei és testvérei mind hozzá siettek, majd Antal atyához szaladtak, aki nem tagadta meg a segítséget. Fogta a levágott lábat, ami már kihűlt, és imádkozás közben visszaigazította a csonkra, majd a kereszt jelével megáldotta. A csontok, izmok, inak és vérerek pillanatok alatt összeforrtak… Aztán egy másik alkalommal, amikor a Montpelliere-i egyházban prédikált, eszébe jutott, hogy ugyanabban az időben egy másik templomban kellett volna énekelnie. Fejére tette a csuklyáját, lehajtotta a fejét, és több mint fél órán át úgy maradt. Majd, mintha mi sem történt volna, tovább tartotta a híveknek a szentbeszédet. Másnap mindenki megtudta, hogy ez alatt a fél óra alatt a másik templomban rendtársaival együtt énekelte a Halleluját.
– És miért pont a hal vagy a szamár jelképe köthető Szent Antalhoz? – tudakolta Évi az útikönyvet lapozgatva.
– A halakkal és a szamárral kapcsolatban a következő csodás esetek leírásai maradtak ránk – folytatta Ákos: – Egy alkalommal Riminiben az olasz halászok vallási érzéketlenségükben kigúnyolták Szent Antal prédikációját. Ő a tenger felé fordult és így kiáltott: „Halak! Jöjjetek! Legalább ti hallgassátok meg, mit beszélek Istenről!” Szavai hatására nyilvános csoda történt: egyszerre megmozdult a víz, és több ezer hal dugta ki a fejét, majd a szent felé fordultak, mintha figyelnének. A zord halászok erre megrémültek, majd magukba szálltak és megtértek.
– És mi történt azzal a bizonyos szamárral?
– A szamár története a következő: Szent Antal egy zsidó embert meg akart győzni arról, hogy Krisztus valójában jelen van az oltári szentségben. Ezért a zsidó szamarát a kehely és az ostya elé vezette. Az állat a szentség láttán térdre zuhant, így a zsidó emberben kétség sem merült fel többé Szent Antal igazáról. Mindezeket és a számtalan egyéb csodát figyelembe véve valóban nem meglepő, hogy Szent Antalt katolikus világban akkora tisztelet övezi.