Másnap délután az Universitas kézilabdacsapata is megérkezett Padovába. Ákosék az egyik helyi gimnázium kollégiumához, a gárda ideiglenes szállásához kocsikáztak, hogy találkozhassanak a csapattagokkal. Alig, hogy megérkeztek a helyszínre, Nagy Kristóf, az edző lépett ki az épületből, Kovalszki Ritával az oldalán.
– Jaj, de jó, hogy találkozunk! – kiáltotta már messziről a tréner. – Épp magukat akartuk megkeresni a szállodában. Hajdú úr! Ön mikor szándékozik visszautazni Debrecenbe?
– Ma délután indulok haza – felelte Évi édesapja, majd mentegetőzésképpen hozzátette: – Tudja, csak azért utaztam ide, hogy a gyermekeim szállásáról gondoskodjak. Nem mondom, szívesen megnéztem volna egy-két mérkőzésüket, de hát vár a munkám…
– Nem tesz semmit – legyintett az edző. – Hajdú úr! Megkérhetem, hogy ezt a kislányt szíveskedjen hazafuvarozni? – mutatott a mellette álldogáló Ritára. – Tudja, közbejött valami, ami miatt nem vehet részt a tornán.
– Csak nem valami sérülés? – kérdezte riadtan Ákos.
– Nem ilyen természetű a dolog – nyilatkozott szűkszavúan a mester, és láthatóan nem is akart mélyebben belemenni a témába.
Hajdú úr természetesen felajánlotta a segítségét, így aztán nemsokára elbúcsúzott a gyermekeitől és az edzőtől, és másodmagával útnak indult hazafelé. Ekkor Kristóf félrehívta Ákost, és ismertette vele a szomorú tényt: Rita a szálláshely elfoglalása közben sértő megjegyzést tett a rendezőség egyik, a csapat mellé beosztott segítőjére.
– De hiszen egy szót sem tud olaszul! – csodálkozott Ákos.
– Nem hinném, hogy a „digó” kifejezés értelmezése különösebb nehézséget okozott volna az illetőnek – mondta az edző. – Csakis úgy tudtam lecsillapítani a kedélyeket, hogy megígértem: a lányt kizárom a keretből. Így viszont szükségünk lesz még egy jobbátlövőre – pillantott a Hajdú lányra.
Évi vegyes érzelmekkel értesült a történtekről. Megdöbbentette Rita viselkedése, annak viszont nagyon örült, hogy újból a csapat rendelkezésére állhat. Később azonban bizonytalanság lett úrrá rajta, s amikor kettesben maradtak, megosztotta a félelmeit Ákossal.
A csapatpszichológus végighallgatta kedvese sirámait, aztán így szólt:
– Hadd meséljek el egy rövid történetet. Sporttal kapcsolatos, bár nem a kézilabdával, hanem a futballal. 1992-ben Svédországban rendezték a labdarúgó Európa-bajnokságot. Mint azt gondolom te is jól tudod, az ilyesféle világversenyeket selejtező mérkőzések szokták megelőzni, ahol eldől, hogy mely országok válogatottjai vehetnek részt a tornán.
– Igen, tudom – bólintott türelmetlenül Évi, s közben kíváncsian várta, mi fog ebből az egészből kisülni.
– Nos, az egyik selejtezőcsoportban Jugoszlávia csapata végzett az élen. Csakhogy a nemzetközi szövetség az utolsó pillanatban kizárta déli szomszédainkat a torna küzdelmeiből, a sajnálatos polgárháborús események miatt. Így aztán a jugoszlávok mögött végző dánokra szállt az Európa-bajnokságon való indulás joga. Igen ám, de amikorra ez világossá vált, már rég véget ért az idény, a játékosok jól megérdemelt nyári szabadságukat töltötték. A dán szövetségi kapitány csak nagy nehézségek árán tudta összetoborozni a futballistáit. Legtöbbjüket valamelyik üdülőhelyen találta meg, amint éppen a hasukat süttették a tengerpart homokfövenyén. No, ilyen előzményekkel a háta mögött vágott neki a dán csapat az Európa-bajnokság küzdelmeinek.
– Még mindig nem értem, mennyiben vonatkozik ez a történet rám – csóválta a fejét Évi.
– Mindjárt megérted, ha elárulom, ki lett abban az évben az Európa-bajnok – mosolygott Ákos. – Nem más, mint Dánia válogatottja. Csak azt akartam ezzel a történettel érzékeltetni, hogy fölöslegesek az aggodalmaid. Egy magadfajta profi számára nem okozhat gondot egy ilyen váratlan beugrás.