Újra csak az edző törte meg a csendet:
– Hadd meséljek el nektek valamit Tünde dédnagypapájáról, akinek igen sajátságosan alakult a sorsa. A Monarchia állampolgáraként látta meg a napvilágot 1916-ban, de négyéves korában már Csehszlovákiában lakott. Aztán a II. világháború alatt egy pár évig a Magyar Királyságban élt, utána pedig a Szovjetunió lakosa lett. Végül Ukrajnában halt meg, 1995-ben.
Ha jól utánagondolunk, öt különböző állampolgárságot számolhatunk össze a hetvenkilenc év alatt. És tudjátok, ezenközben a derék dédnagyapó hányszor változtatott lakhelyet? Elárulom, mert úgysem találnátok ki: egyetlen egyszer sem. A kisöreg soha életében még csak a szülőfaluját sem hagyta el. Mind a hetvenkilenc évet Nagygejőcön, egy kárpátaljai kis faluban élte le, miközben a nagyhatalmak kényükre-kedvükre húzgálták a határt a feje fölött…
Nos, mindezzel csak azt szerettem volna érzékeltetni: az ember nem választhatja meg sem a nevét, sem a születési helyét. Ha egy nemzettársunktól, aki történetesen a határ túloldalán született, megtagadjuk magyar mivoltát, ha magyarságában bántjuk meg, az egyik legsúlyosabb bűnt követjük el ellene.
Megint csak nagy lett a csönd. Tünde zavartan feszengett a kispadon, de a cipőfűzőjével piszmogó Béres Anitán is az látszott, nem az intenzív bemelegítés miatt öntötte el pír az arcát.
Ákos úgy értékelte, ideje továbblépniük, ezért így szólt az edzőhöz:
– Biztos vagyok benne, hogy a csapat minden tagja egyetért abban, amit az előbb elmondtál. No de mi a helyzet azzal a bizonyos alapítvánnyal?
– Igazad van, ideje rátérnünk a másik kényes témára – bólintott Kristóf, aztán felállt a kispadról, és így folytatta: – Nos, a kérdéses alapítvány valóban létezik, és tavaly őszig valóban a kuratórium tagja voltam, más sportvezetőkkel, sportújságírókkal, egyetemi oktatókkal együtt. A szóban forgó társadalmi szervezet olyan fiatalok támogatását tűzte ki célul, akik a sportban és a tanulmányaik terén egyaránt kimagaslóan teljesítenek, nehéz anyagi helyzetük dacára.
– Tündére nagyon is illik ez a meghatározás – jegyezte meg Szakács Jutka.
– Jó helyen kapisgálsz – mondta az edző. – Amikor októberben a tudomásomra jutott, hogy Tünde is azok közé tartozik, akiket az alapítvány érdemesnek talált az anyagi támogatásra, haladéktalanul lemondtam a kuratóriumi tagságomról. Nem tartottam helyesnek, hogy arról szavazzak: kapjon-e ösztöndíjat a jövőben a menyasszonyom. Mint kiderült, a Gondviselés a védőszárnyai alá vett, amikor ezt a döntést meghoztam. Pár hétre rá ugyanis számvevőszéki vizsgálat indult az alapítványnál, és a revízió mindenféle visszásságokat, sőt, visszaéléseket állapított meg a civil szervezet gazdálkodásával kapcsolatban.
– De hát ahhoz neked már semmi közöd sem lehetett! – értetlenkedett Bohács Anikó.
– Van valaki, aki ezt nem így gondolja – magyarázta Kristóf. – Az illető foglalkozására nézve sportújságíró, és annak idején udvarolni próbált Tündének, de visszautasításra talált. Azóta a legádázabb ellenségünkként viselkedik. Ott próbál ártani nekünk, ahol csak tud. Most azonban, ha minden jól megy, a bíróság előtt kell majd felelnie minden egyes kimondott és leírott szaváért.
– Ezek szerint aljas rágalom, hogy a fővárosban már égett a lábatok alatt a talaj, és szinte menekülésszerűen távoztatok Debrecenbe? – kérdezte mosolyogva Ákos.
Hosszú percek óta először most Kristóf is elmosolyodott:
– Azt hiszem, manapság nem számít szenzációnak a sportban egy-egy téli időszakban elkövetett, előre megfontolt szándékú átigazolás… Nézzétek, én Kisvárda szülöttje vagyok, a családom ma is ott él. Gondolom, nem kell földrajz-logisztika szakosnak lenni ahhoz, hogy belássátok: kárpátaljai kedvesemnek és nekem is ideálisabb lakóhely a hajdúsági főváros. Arról nem is beszélve, hogy Tünde ősztől már a Debreceni Egyetem hallgatója lesz.