A csapat tagjai letelepedtek a kispadokra, az edző pedig így folytatta:
– Mégpedig egy olyan tárgyalásra, amelynek az általam beadott kereset szerepelt a napirendjén. A per tárgya rágalmazás és becsületsértés.
– Ezek szerint nem igaz, amit ez a cikk állít? – kérdezte reménykedve Ákos.
Kristóf felsóhajtott:
– Ahhoz, hogy megértsétek a történetet, elöljáróban el kell mesélnem valamit Tündéről.
– Az jó lesz – bólintott Szakács Jutka, a csapatkapitány. – Talán kezdhetnéd mindjárt azzal: miért a menyasszonyodként mutattad be?
– Tudjátok, Tünde egy kárpátaljai kis faluban született – fogott bele az elbeszélésbe az edző –, és egészen tizennyolc éves koráig ott is élt. Kisebb-nagyobb megszakításokkal immár öt éve tanul Magyarországon. Ezen megszakítások és tanulmányi halasztások jobbára egy bizonyos okra voltak visszavezethetők: a hatóságok vonakodtak megadni neki a magyar állampolgárságot. Úgy éreztem, nagyban segítené Tünde problémáinak megoldását, ha elvenném feleségül.
– Csak azért vetted feleségül, hogy megkaphassa az állampolgárságot? – kérdezték döbbenten a lányok.
– Úgy látszik, rosszul fogalmaztam – vakargatta a fejét Kristóf. – Természetesen azért kértem meg Tünde kezét, mert szeretem, és vele akarom leélni az életemet. Nyárra terveztük az esküvőt. Úgy gondoltuk, addigra elegendő pénzünk gyűlik össze, hogy méltón megünnepelhessük életünk egyik legszebb eseményét. Csakhogy attól, hogy mi tavaly eljegyzést tartottunk, a problémáink még nem szűntek meg létezni, sőt, egyre inkább szorongattak minket…
Summa summárum: úgy láttam a legjobbnak, ha mielőbb az anyakönyvvezető elé járulunk. Azt szerettem volna, ha a kedvesem nyugodtan tanulhat, ha gond nélkül találhat munkát magának, mert bizony – és ezt bizonyára figyelmen kívül hagytátok, amikor ítéletet mondtatok fölötte – Tünde keményen dolgozik azért, hogy előteremtse a tanulmányaihoz és a megélhetéséhez szükséges pénzt. Hiszen azt nyilván nem kell ecsetelnem előttetek, hogy egy NB II-es kézilabda-játékos illetménye korántsem fedezi ezeket a kiadásokat.
Nos, hát ezért volt szükségünk egy házasságlevélre. Mindaddig azonban, amíg Isten színe előtt nem kötjük össze a sorsunkat, nem tekinthetem a feleségemnek Tündét. És hogy ezt mennyire komolyan gondoljuk, azt az is mutatja, hogy Tünde ma még mint a menyasszonyom szerepel mellettem, olyannyira, hogy egyelőre a nevemet sem vette fel, továbbra is Nikolov Tündének hívják.
– Ezek szerint Tünde nem is magyar? – kérdezte egy félénk hang hátulról.
– Úgy látom, ez eléggé rendhagyó edzésnek ígérkezik – jegyezte meg Kristóf, miközben letelepedett a lányok közé a kispadra. Aztán így folytatta: – Nos, akkor először is tárgyaljuk meg: ki számít magyarnak szerintetek?
– Az, aki Magyarországon születik – szólalt meg provokatívan Béres Anita, de ezen megjegyzésével nem sikerült kizökkentenie Kristófot:
– Ezek szerint, ha a kenyai magyar nagykövetnek a kiküldetése idején, Nairobiban születik egy gyereke, akkor a kisded nem tekintendő magyarnak? – tette fel a költői kérdést az edző.
– Mi igazán nem akartuk megbántani Tündét – mentegetőzött Szakács Jutka –, de hát a neve is arra utalt, hogy…
– Nofene! Nem is tudtam, hogy tele vagyunk idegenlégiósokkal! – csattant fel az edző, jó adag iróniával a hangjában. – Merthogy a te logikádat követve Hajdú Éván, Béres Anitán és rajtad kívül nincs is magyar a csapatban. Bohács Anikó nyilván szlovák, Popovics Klári szerb, Kovalszki Rita pedig lengyel. No de mit kezdjünk Berger Zsanettel? A vezetékneve minden kétséget kizáróan német eredetre utal, a keresztneve viszont franciás hangzású.
Különös csönd támadt eme szavak nyomán, talán még a nagy zsivajhoz és harsány csatakiáltásokhoz szokott csarnok is elcsodálkozott, mi ez a szokatlan némaság mindjárt az edzés elején.