Ákos nagy lendülettel látott neki új feladatának. Az egyetem könyvtárából kikölcsönözte szinte az egész, sportpszichológiával kapcsolatos szakirodalmat, a zsebpénzének nagy részét pedig a legújabb szakkönyvek megvásárlására fordította. Ám akadt valaki, aki mihamarabb le akarta hűteni hősünk lelkesedését. Ez a valaki pedig nem volt más, mint a kedvese.
Évi az egyik nap egy viseltes újságot dugott az újdonsült csapatpszichológus orra alá. A lap a Kelenföldi Hírmondó címet viselte.
– Mielőtt túlságosan beleélnéd magad a megbízatásodba, jobb lesz, ha elolvasod ezt a cikket – mondta vészjósló hangon.
Ákos belemélyedt az írásba, de erre tulajdonképpen nem is volt nagy szüksége, mert Évi fennhangon ismertette a lényeget, sőt, mindjárt kommentárt is fűzött a leírtakhoz:
– Na mit szólsz, milyen szép kis alak az új edzőnk? Egy képmutató, hazug fráter, akinek mindenféle gyanús pénzek tapadnak a kezéhez.
– No, azért ne vessük el a sulykot – intett higgadtságra Ákos. – Itt az áll, hogy vizsgálat indult egy bizonyos alapítvány ellen, amelynek Nagy Kristóf is tagja volt.
– Na és ez számodra nem elég egyértelmű? – háborgott tovább a lány. – Mert számomra nagyon is az! Már szinte látom is magam előtt: az edzőnket bilincsbe verve viszi el a rendőrség, mi meg ott állunk a padovai torna küszöbén, szakvezető nélkül.
– Nem gondolod, hogy túl korán ítélkezel? Egy újságcikk alapján nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. Pálcát törni valaki felett meg aztán főleg nem.
– Miért, talán nem ő mondta Tündéről, hogy a menyasszonya? – replikázott a lány. – Az újság pedig feketén-fehéren megírta, hogy a felesége. Kristóf tehát hazudott az egész csapatnak, ez tény. Arról nem is beszélve, hogy Tünde akár a lánya is lehetne.
– Már megint túlzol – csóválta a fejét Ákos. – Kristóf harmincnyolc éves, Tünde pedig huszonhárom. Volt már rá eset a világtörténelemben, hogy tizenöt évnyi korkülönbség dacára is boldog házasságban éltek a felek… Mindenesetre ez az ő dolguk, ehhez aztán végképp semmi köze senkinek.
Évire azonban egyelőre nem hatottak a józan szavak:
– Mondhatsz bármit, nekem ez az egész akkor is gyanús – jelentette ki. – Még az is lehet, hogy azért akarja benevezni a padovai keretbe Tündét, hogy a lány kényelmesen disszidálhasson.
– Ugyan, ne beszélj már butaságokat, kedvesem! Manapság már nem is lehet disszidálni, hiszen ez a fajta bűncselekmény egyszerűen megszűnt létezni.
A lány, mintha meg sem hallotta volna Ákos mondandóját, egyre vadabbul fantáziált:
– Sőt, talán mind a ketten le akarnak lépni, teszem azt annak a bizonyos alapítványnak a pénzével.
Az Almási fiú újból belemélyedt a cikkbe, s közben eszébe villantak azok a szavak, amelyeket akkor használt az edző, amikor felkérte őt csapatpszichológusnak: „Rólam még a legádázabb ellenségeim is elismerik, hogy félelmetes ráérzéssel tudom kiválasztani a munkatársaimat.” Milyen kifejezést is használt Kristóf? Ellenfelet vagy ellenséget? És vajon a sportbeli ellenfeleire gondolt, vagy pedig személyes ellenségeire, akik valamilyen okból le akarják járatni?
– Mondd csak, Évi, hogy került ez az újság a birtokodba?
– A tegnapi edzés után találtuk az öltözőben. Azóta minden lány erről beszél.
– Egy biztos – csukta össze a lapot Ákos. – Nem kell különösebben képzett pszichológusnak lenni ahhoz, hogy az ember belássa: ez az ügy csöppet sem tesz jót a csapat egységének és moráljának. Így hát szerintem az lenne a legtisztább megoldás, ha minderről magát az érintettet kérdeznénk meg.
Másnap tehát az egész csapat odaállt Kristóf elé, és Ákos a lányok nevében rákérdezett, mi is az igazság az ominózus cikkel kapcsolatban. A válasz meglehetősen baljóslatúan hangzott:
– Nos, tegnapelőtt valóban azért utaztam a fővárosba, mert egy bírósági tárgyalásra voltam hivatalos.