– Ugyan, ne légy már ennyire kishitű! – vigasztalta a húgát Barna. – A doki azt mondta, legfeljebb három hétig leszel gipszben, aztán újra edzésbe állhatsz.
– Hát éppen ez az! – jajdult fel fájdalmasan Évi. – A többiekhez képest épp háromhetes lemaradásban leszek, ami az edzésmunkát illeti. Gondolod, hogy majd pont engem visznek el Padovába?
– Nem gondolom, hanem tudom – erősködött a báty. – Hiszen te vagy a csapat legjobb átlövője! Csak nem fognak itthon hagyni pusztán azért, mert az idény elején kihagysz egy pár hetet? Majd ha leveszik a gipszet a lábadról, kétszer akkora erőbedobással fogsz edzeni, és meglátod, viharsebesen utoléred magad!
– Kivételesen maradéktalanul egyetértek a bátyáddal, kedvesem – folytatta a vigasztalást Ákos. – Most az a legfontosabb, hogy lelkileg se hagyd el magad. Nem hiszem, hogy magyaráznom kéne, mi a következménye annak, ha egy sportoló mentálisan is összezuhan. Azt pedig, mint orvostanhallgatónak, végképp neked kell jobban tudnod, hogy milyen hatalmas szerepe van a hitnek a gyógyulásban.
A két fiú vállvetve küzdött Évi bizakodó kedélyállapotának helyreállításáért, s egy jó negyedórás, afféle „lelki-elsősegély” keretében sikerült is meggyőzniük, hogy nincs oka a nagy búsongásra.
– Használd ki az időt, és tanulj – javasolta Ákos. – Tapasztalatból beszélek, én pontosan így jártam két éve, ráadásul épp a vizsgaidőszak előtt.
– Tudtommal neked csak a bokád volt begipszelve, és kitűnően hajlott a térded. Van fogalmad arról, milyen kényelmetlen ez a combig érő csizma? – morcoskodott egy utolsót a lány. – Én korcsolyacipőt akartam, nem pedig gipszcsizmát!
– Örülj neki, hogy csak egy fél párat kaptál, és ráadásul még a hajad is megmaradt – próbálta tréfára fordítani a szót az Almási fiú, utalva az egy héttel korábbi párbeszédre, s a terve kitűnően bevált, mert ezután Évivel egymás szavába vágva magyarázták a teljesen elképedt Barnának, miféle csodálatos eredményeket produkált az orvostudomány a hajkitépést, mint gyógymódot alkalmazva.
– Na, tudjátok, kit ugrassatok! – mordult fel zordon arccal a báty, aztán feltápászkodott a betegágy mellől, s kihasználva az alkalmat tapintatosan magára hagyta a kacagástól fulladozó szerelmeseket.
Ákos örült, hogy sikerült végre megnevettetni a kedvesét, de ő maga nem mulatott szívből. Igazából lelkiismeret-furdalást érzett, mert a sérülés, még ha áttételesen is, de mégiscsak a korcsolyázással volt kapcsolatos. Az pedig külön tetézte a lelki terheit, hogy Hajdú Endre egyértelműen őt hibáztatta a történtekért. Úgy festett, a családfő szinte örül annak, hogy újra van miért gyűlölködő pillantásokat vetnie az Almási fiúra. Persze roppantul aggódott Évi egészségéért, de azért némi megkönnyebbülést is érzett, amiért lekerült a napirendről az a kérdés, hogy vajon igaztalanul bántotta-e az utóbbi időben a lánya udvarlóját.
Ákos hazafelé bandukolva kedvese panaszos szavain morfondírozott. Korcsolyacipőt szeretett volna, s helyette gipszcsizmát kapott. Vajon mit kellene vennie Évinek a születésnapjára? Minek tudna most a leginkább örülni? Hirtelen eszébe ötlött, hogy felkeresi Rózsát, hisz ki más szolgálhatna helytállóbb információval, mint a legjobb barátnő?
Rózsa elképedt arccal fogadta az Almási fiút, s amikor értesült látogatása okáról, legszívesebben kidobta volna, de aztán eszébe jutott, hogy ők ketten tulajdonképpen már elásták a csatabárdot, arról nem is beszélve, hogy a bosszú sikere érdekében egyelőre nem mutathatja ki a foga fehérjét, így hát barátságos arckifejezést erőltetett magára, és bekísérte a vendéget a szobájába. Miután megbeszélték, hogy másnap együtt mennek ajándékot venni az ünnepeltnek, Ákos nem is időzött tovább. Rózsa, amint becsukta a fiú mögött az ajtót, máris izgatottan tárcsázta Alfréd számát:
– Na ugye, hogy igazam volt, Frédikém? A türelem rózsát terem, hihihi, mégpedig nagyon szúrós és tüskés Rózsát! Képzeld, az áldozat saját jószántából készül besétálni a csapdámba. Hát nem csodálatos?