Ákos és Évi kipirulva, mosolyogva és kellemesen elfáradva hagyták maguk mögött a korcsolyapályát.
– Igazad volt, ezt a csodás élményt tényleg kár lett volna elmulasztani! – áradozott a lány. – Komolyan mondom, szinte elfacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hány telet pazaroltam el eddig anélkül, hogy valaha is kilátogattam volna a jégpályára.
– Ugye, mennyivel jobb Isten szabad ege alatt mozogni, mint egy dohos tornateremben pattogtatni a labdát?
Ez nem volt a legszerencsésebb megjegyzés az Almási fiú részéről. Évi kissé meg is bántódott miatta:
– Ha tudni akarod, az edzőnk még januárban is szokott nekünk erdei futást szervezni – jelentette ki durcás arccal. – Azt pedig igazán nem tudom elképzelni, miféleképpen lehetne kézilabdaedzést tartani a jégen.
– Jól van, na! Nem akartam én leszólni a sportágadat – simogatta meg a lány haját Ákos. – Tudod jól, mennyire kedvelek mindenféle labdajátékot és csapatsportot. A kézilabda már akkor is az egyik legnagyobb kedvencem volt, amikor még nem is ismertelek. Azóta pedig aztán…
– No, azért nem kell mindjárt elvtelenül hízelegni – szólt Évi megenyhülve.
– Pedig épp ez volt a tervem – jelentette ki huncut mosollyal a fiú. – Tudod, hogy nem is olyan rossz az iménti ötleted? Kézilabdaedzés a jégen… Még a végén bekerülsz a sporttörténelembe, mint egy új sportág, a jéglabda feltalálója!
– Nem török én ilyesféle babérokra. Már azzal is beérném, ha valami szép eredményt tudnánk elérni tavasszal az egyetemvárosok kupájában. Tudod, mekkora siker lenne, ha a dobogóra kerülnénk?
– Mármint anyagi vagy erkölcsi értelemben? – gonoszkodott Ákos, de Évi ezúttal nem ült fel a csipkelődésnek:
– Mindkettőben. Ha például megnyernénk a tornát, akkora összeget kapna az egyetemünk, amelyből be lehetne fejezni a könyvtár felújítását. Úgyhogy ezúttal tényleg nem babra fog menni a játék.
– Nos, ha így áll a helyzet, akkor én duplán fogok szorítani értetek, hogy a fináléig meneteljetek – nyilatkozta nagy komolyan Ákos. – Az egyetem könyvtára valóban cudar állapotban van. Arról nem is beszélve, hogy a sors még tartozik nekem azzal, hogy a helyszínen élvezhessem végig az egyik döntő fontosságú mérkőzésedet, ne pedig egy határátkelőhelyen, a barátnődet pesztrálva.
Mivel Rózsa, ha áttételesen is, de ismét szóba került, Évi jobbnak látta visszaterelni a témát a kézilabdáról a téli szabadtéri sportokra:
– Végre nem kell töprengenem, hogy mit kérjek aputól a születésnapomra – kiáltott fel lelkesen, majd mosolyogva hozzátette: – Nahát! Két órája még nem gondoltam volna, hogy minden vágyam egy korcsolyacipő lesz!
– Csak el ne áruld édesapádnak, hogy én vittelek a jégre – kérlelte Ákos. – Még a végén képes lenne ezt is félreérteni.
Ha hősünk sejtette volna, milyen hatalmas jóstehetségről árulkodnak a szavai, bizonyára szívesebben harapta volna el a nyelvét, mint hogy kiejtse a fent idézett mondatokat. Egy hét múlva megtörtént a baj. Épp akkor, amikor Évi már kezdett belejönni a jégen siklásba. Igaz, a baleset nem a korcsolyapályán történt, hanem útban hazafelé.
A lány megcsúszott a járda egy jeges szakaszán, és olyan szerencsétlenül esett el, hogy meglazultak a térdszalagjai. Ez persze nem derült ki rögtön. Ákos még úgy-ahogy hazatámogatta a lányt, s mindketten reménykedtek benne, hogy a vizes borogatás majd segíteni fog, ám amikor az Almási fiú másnap látogatást tett Hajdúéknál, már ágyban fekve, combig begipszelve találta Évit.
– Este már annyira fájt, hogy apu jobbnak látta, ha mentőt hív – panaszolta a kis beteg lefelé görbülő szájjal. – Na, azt hiszem, az egyetemvárosok kupájának lőttek. Mármint ami az én játékomat illeti. Ha döntőbe kerül is a csapatunk, amit szívből remélek, ezúttal sem leszel ott a helyszínen, hanem kénytelen leszel megint egy lányt pesztrálni, a változatosság kedvéért most lelki értelemben. – Azzal az arca elé emelte a kispárnáját, és keserves zokogásban tört ki.