Évi kissé elkedvetlenedett, amikor Alfréd, és főleg Rózsa szóba került. Ismét csak hallgatagon lépdelt az Almási fiú mellett, de aztán eszébe jutott egy kézenfekvő megoldás, miképpen lehetne a szót más témára terelni:
– Mondd csak, tulajdonképpen hová megyünk most?
– Korcsolyázni – felelte Ákos.
– Jó vicc – dünnyögte a lány, bár közben arról árulkodott az arca, hogy korántsem tartja mókásnak a kedvese által felvázolt programot. – Legalább három érvet tudok ellene – tette hozzá.
– No, hadd halljam! – szólt Ákos kíváncsian.
– Egy: épp most fejeztem be az edzést. Kettő: nincs korcsolyám. És végül…
– Ugyan már! – vágott közbe az Almási fiú mosolyogva. – Te magad mondtad, hogy a mai csak amolyan idény eleji, könnyed, átmozgató edzés lesz. Ez szerintem épp megfelelő bemelegítés egy jó kis korizáshoz. És ami azt illeti, korcsolyát a helyszínen is lehet bérelni… No, halljuk a harmadik kifogást!
Évi pironkodva vallotta be, hogy igazából a harmadik a legkomolyabb és egyben legprózaibb érve: nem tud korcsolyázni, így aztán nem is mehet ki a jégpályára. A fiú álmélkodva hallgatta ezt az okfejtést, majd azt javasolta:
– Közelítsük meg a logika oldaláról a problémát: ha csak olyanok mehetnének a jégre, akik már tudnak korizni, akkor soha senki nem menne ki, hisz nem tudnák hol elsajátítani ezt a remek sportot.
– Micsoda? Nem igazán tudlak követni.
– Ej, no, csak annyit akartam mondani, hogy nem olyan nagy csoda, ha valaki kimegy a jégre, hogy megtanuljon korizni. Hidd el, sokkal kisebb feltűnést fogsz kelteni, mintha ugyanezt füvön vagy a strand homokján próbálnád meg… Egyébként pedig mi ez a félelemittas kishitűség? Hát ilyen egy Hajdú lány, amikor éppen kihívás elé állítja az élet?
Az alkalmazott pszichológia megtette a hatását:
– Csak nem azt akarod mondani, hogy megrettentem a feladattól? – háborgott Évi. – No, majd megmutatom én neked, hogy viselkedik egy Hajdú lány, amikor kihívásról van szó! – Azzal úgy megszaporázta a lépteit, hogy Ákos alig bírta utolérni. A jégpályához érve azonban kissé alábbhagyott a lelkesedése:
– Te, ha kitörik a lábam, mindjárt a szezon elején, az edzőm egész biztosan kitépi a hajamat!
– Nahát! Idáig nem is sejtettem, hogy ez a megfelelő gyógymód csonttörés esetén! És mi az eljárás kopasz egyének vonatkozásában? – gonoszkodott Ákos, majd komolyra fordította a szót. – No, ne izgulj már! Ígérem, nem lesz semmi baj. Ha pedig mégis el akarnál esni, majd ott leszek, és elkaplak.
Ákosunknak mintegy két tucatszor is alkalma nyílt, hogy beváltsa ígéretét. Becsületére legyen mondva, több ízben is rendkívül önfeláldozóan mentette meg a lányt a jéggel való kellemetlen találkozástól. Ha már végképp úgy látszott, hogy elkerülhetetlen a bukás, hát úgy irányította a dolgot, hogy ő terüljön el először, s ezáltal a kétségbeesetten belékapaszkodó partnere puhára essen.
Mindazonáltal abban is igaza lett az Almási fiúnak, hogy csöppet sem keltettek akkora feltűnést, mint ahogyan azt Évi gondolta. A jégpálya közönsége inkább azt a negyven év körüli, minden bizonnyal profi múlttal rendelkező hölgyet tüntette ki figyelmével, aki fáradhatatlanul kísérlezett a dupla leszúrt Rittberger nevű ugrással.
Akadt azonban két olyan személy is, akik szinte le sem vették a szemüket a palánk mellett ügyetlenkedő párosról. Jó néhány méterrel odébb, a jégpálya lelátóján pihenők között üldögélt ugyanis Rózsa és Alfréd.
– Azt hiszem, ideje lenne már akcióba lépnünk – sziszegte gyűlölködve a fiú. – Ennek az ájtatos manónak már a puszta látványától is rosszul vagyok. Azt akarom, hogy minél előbb tűnjön el a Hajdú családnak még a környékéről is!
– Csak nyugalom – intette le ravasz mosollyal a lány. – A világtörténelem tele van olyan konspirátorokkal, akik azért végezték hóhérkézen, mert nem volt türelmük kivárni a megfelelő pillanatot.