Ákos eme szavak elhangzása után faképnél hagyta a barátját, és elindult Évi elé. A lánynak aznap edzése volt, és úgy beszélték meg, hogy utána találkoznak. Mégpedig hármasban, épp ezért Évi első kérdése mindjárt az volt:
– Hol hagytad a bátyámat?
– Hogy úgy mondjam: főni a saját levében – felelte szenvtelenül Ákos. Évi kissé meg is ijedt a szerinte ridegre sikeredett szavaktól:
– De hát Barnus most…
– Barnus most otthon fekszik, és a másnaposságát kúrálja – vágott közbe az Almási fiú, aztán kissé felfortyant: – Mondd, nem lehetne, hogy néha külön programunk is legyen? Úgy értem, csak kettőnknek.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet éppen most magára hagyni a testvéremet – csóválta a fejét a lány.
Ákos fújtatott egy nagyot, aztán sokkal higgadtabban kezdte magyarázni:
– Szerintem neki most nem arra van szüksége, hogy pátyolgassuk. Ha minden ilyen botlása után vigasztaljuk és tutujgatjuk, akkor csak azt az érzetet fogjuk erősíteni benne, hogy ő tulajdonképpen nem tehet semmiről, a véletlenek szerencsétlen összejátszása a bűnös, meg az az átkozott kísértés, amelyik minden sarkon ott leselkedik az emberre. Igenis éreztetnünk kell vele, hogy épp itt az ideje végre felnőttként viselkednie; épp itt az ideje, hogy felelősséget vállaljon a tetteiért. És nem sajnálnia kell magát naphosszat, ahogyan most teszi.
– Dehogyis akarom én pátyolgatni! – védekezett Évi. – Én csak azt szeretném, ha egyelőre szoros felügyelet alatt lenne.
– Nézd, az elmúlt időszakban meglehetősen szoros felügyelet alatt állt, és mégis talált alkalmat magának, hogy ellátogasson abba a visszataszító lebujba. Nem az a megoldás, hogy lessük minden lépését, mint valami frissen szabadult bűnözőnek. Arra aztán valóban rámenne a családi életetek, és mellesleg semmiféle eredményt nem hozna a dolog – fejtegette a pszichológus hallgató, majd így folytatta: – Tudod, hogy azt vallom: semmi sem történik véletlenül. Minden történések mögött a Gondviselés szándékát kell keresnünk. Így hát azt mondom, a tegnapi nap sem volt hiábavaló, sőt, nagyon is fontos nap volt Barna életében. Édesapátok szeméről végre lehullt a hályog, és ez kulcsfontosságú a jövőre nézve. Végre belátta, hogy nem én vagyok a fia ellensége, hanem az az átkozott alkohol.
– Meg a játékszenvedély – szólt közbe a lány.
– Amiatt nincs miért aggódnunk. A bátyád csak akkor játszik, ha megfelelő mennyiségű nagyfröccsöt vesz magához. Józanon rendelkezik azzal az ítélőképességgel, ami a nyerőgépek nagy ívben történő elkerüléséhez szükséges. Tudod, nem véletlen, hogy ezeket az automatákat épp a kocsmákban alkalmazzák előszeretettel, nem pedig, teszem azt, a könyvtárakban… Így hát szerintem viszonylag egyszerű a képlet: meg kell vonni Barnustól az italozás lehetőségét. Az optimizmusomat az is táplálja, hogy édesapátok végre átlátta, mi a helyzet, és abban biztos vagyok, hogy az elkövetkezőkben tőle aztán egy megveszekedett fillért sem fog látni a mi kis pártfogoltunk!
– Jut eszembe – emelte fel a mutatóujját Évi –, apa bocsánatot kért már tőled?
– Odáig még nem fajult a dolog – mosolyodott el Ákos. – Tudod, még mindig orrol rám egy kissé, a változatosság kedvéért most amiatt, mert történetesen nekem volt igazam. De remélem, idővel képes lesz legyűrni a hiúságát, és kapok tőle pár jó szót.
Évi elgondolkodva lépkedett a fiú mellett:
– Úgy vettem ki a szavaidból, hogy te is orrolsz Barnára, a változatosság kedvéért most már azért is, mert úgy érzed, az ő problémája közénk áll.
– Nézd, szerintem jót tenne a kapcsolatunknak, ha sokkal több közös élményünk lenne. Sosem volt még olyan programunk, amelyben csak ketten vettünk volna részt. Mindig jelen voltak barátok, családtagok vagy éppen az évfolyamtársaid – magyarázta Ákos, aztán előállt a farbával: – Meg aztán, tudod, még mindig a fülemben csengenek Rózsa szavai. Azt mesélte annak idején, hogy a derék Frédivel is hasonlóképpen jártál el. Mindig volt ott egy harmadik személy, többnyire Barnus, aki azt a célt szolgálta, hogy ne lehessen randevú látszata a dolognak.