A Makk Hetes csaposa ugyanis, miután Hajdú úrtól megkapta a kasszából hiányzó ötezrest, nem rejtette véka alá, hogy a továbbiakban a nemkívánatos vendégek közt fogja számon tartani hőseinket:
– Na idefigyelj, haver! – szónokolt Barnának. – Légy szíves, keress magadnak másik törzshelyet, és a jövőben ne látogasd ezt a kocsmát! Elegem van már a folytonos hőbörgéseidből, abból meg pláne, hogy mindig tartozol, és sosem rendezed időben a számlát. Ez nem hitelintézet, hanem borozó, ha nem tűnt volna fel eddig. És mondd meg az összes pasasnak, akinek még tartozol, hogy ne keressenek itt, mert nekünk semmi szükségünk a balhéidra!
Barna persze korántsem volt abban az állapotban, hogy maradéktalanul felfogja a csapos mondandójának lényegét, azonban ezek a barátságtalan szavak mégsem hangoztak el értelmetlenül, ugyanis jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Hajdú úrnak végre lehulljon a hályog a szeméről. Pláne akkor, amikor az ideges kocsmáros Ákos felé fordult, hogy őt is a helyére tegye:
– És te is jobban jársz, ha a jövőben be sem teszed a lábadat a küszöbünkön! Tudod, számunkra nagyon fontos az a bevétel, amit a nyerőgépek jelentenek, és semmi szükségünk arra, hogy lebeszéld a vendégeinket a játékról. Az ájtatos szövegeddel az üdvhadseregben tedd magad hasznossá, ne itt! Érthető voltam?
Ákosnak nem okozott különösebb nehézséget, hogy megígérje: az elkövetkező időkben nem szándékozik a Makk Hetest látogatni, hiszen a jövőre vonatkozó terveiben egyébként sem szerepelt, hogy a szóban forgó szórakoztató intézmény törzsvendégei közé „küzdje fel” magát. Hajdú úr viszont egyelőre kevéssé volt képes ilyen szabatosan fogalmazni, sőt, momentán semmilyen hang sem jött ki a torkán. Csak tátogott, mint a partra vetett hal, és elképedve járatta a tekintetét a fián, annak barátján és a nekihevült csaposon. Akkor tért csak magához valamelyest, amikor Ákos segítségével hozzákezdett, hogy kitámogassa a fiát a kocsihoz. De aztán még sokáig nem szólt egy árva szót sem…
Másnap az Almási fiú felkereste a barátját az otthonában.
– Most nagyon utálsz, ugye? – kérdezte Barna, miután ajtót nyitott.
– Én egyáltalán nem utállak – felelte biztatólag Ákos. – De nagyot csalódtam benned – tette hozzá fásultan.
Barna némileg megkönnyebbült, és tréfálkozással próbálta meg enyhíteni a hangulatot:
– Tudod, azt mondta egyszer Géza atya, hogy nem olyan nagy tragédia, ha visszaesik az ember. Egy kisbabát hozott fel példaképpen. Úgy fogalmazott: a gyermek is sokszor elesik, amíg megtanul járni, mégsem haragszunk rá emiatt. Hát, én tegnap jókorát buktam, de…
– Ne vihorássz, légy szíves! – hűtötte le a kedélyeket Ákos. – Arra semmi okod. Ha Géza atya is látta volna tegnap, amit mi láttunk, biztosan nem ilyen példát emlegetett volna… Mondd csak, mi indított arra, hogy újra felkeresd azt a koszos lebujt?
– Nézd, azért az ember nem szakíthat egyik napról a másikra mindennel, ami az addigi életében fontos volt. Szüksége van a régi barátokra, a régi…
– Miket beszélsz? – vágott közbe az Almási fiú mérgesen. Roppantul felbőszítette, hogy Barna az ő egyetlen jó szavára válaszul mindjárt el akarja bagatellizálni a történteket. – Csak nem azt akarod mondani, hogy neked a Makk Hetesben van a baráti köröd? És ki a barátod, hadd halljam? Tán a Veres Pali, aki mindig arra biztat, hogy minél magasabb téten és minél nagyobb összegekkel játssz? Vagy az a sebhelyes arcú fickó, aki mindig kiröhög, ha veszítesz, de az elsők közt áll sorba, amikor meghívod egy körre a fél kocsmát? Ugyan már, Barna! Hát csakugyan azt hiszed, hogy akad egyetlen barátod is abban a rossz hírű kocsmában? Azzal áltatod magad, hogy csak baráti beszélgetés céljából tévedtél le a Makk Hetesbe? Azt képzeled, hogy már annyira erős vagy, hogy elbírd az effajta kísértéseket? Ha ilyesmiket hazudsz magadnak, akkor nincs ember, aki segíthet rajtad.