Vasárnapi ebédek #163

Az új év harmadik napján végre sor került arra a bizonyos beszélgetésre Hajdú úr és Ákos között, amire az Almási fiú oly régóta készült. Mégpedig nem is akárhogy és nem is akárhol folyt le a diskurzus. Évi édesapja kezdeményezte a találkozást, és egyenesen a cége igazgatói irodájába invitálta hősünket.

Ákos bizakodó hangulatban buszozott a Hajdú Kft. telephelye felé. Lelke feltöltekezett a karácsonyi események nyomán, és a szilveszteri összejövetel emléke is élénken élt még benne.

Hát igen… pár hete nem hitte volna, hogy Évi egyáltalán szóba áll vele, aztán viszont, hála a Gondviselésnek, minden az eredeti terv szerint alakult. Kettesben keresték fel az olvasókört, ahol is Ákos előadást tartott Petőfi és a gasztronómia kapcsolatáról, ami nagy tetszést aratott az egyetemista fiatalok között. Ám ennél is többet jelentett a számára, amikor Évi az előadás után csillogó szemmel gratulált neki, és kijelentette, hogy nagyon büszke rá. Az pedig már csak hab volt a tortán, hogy Barna is arról számolt be: nagyon sokat jelentenek számára Géza atya útmutató szavai, s úgy érzi, a régi élete ma már csak egy rossz, de tanulságos emlék.

Hősünk tehát úgy értékelte, hogy momentán minden oka megvan a jókedvre, és ha nem lett volna tudatában, hogy esetleg zavarhatja az útitársait, vidám fütyörészésbe kezdett volna. Ezek után igencsak rosszul érintette, hogy pár perccel később Hajdú úr szerfölött rideg fogadtatásban részesítette, és ennek szeretett volna hangot is adni:
– Nézze, Endre bácsi, én…

– Lekötelezne, fiatalember, ha nem szólítana Endre bácsinak – vágott közbe a zord atya, Ákos azonban egyelőre nem vette komolyan a beszélgetőpartnere szavaiban megbúvó barátságtalan felhangot, és először azt hitte, hogy tegeződést ajánlanak fel neki, azonban hamar rá kellett ébrednie, hogy korántsem erről van szó.

– Maradjunk inkább a Hajdú úrnál – igazgatta a nyakkendőjét a cégvezető –, ebben az irodában az a szokásos megszólítás.

– Ahogy parancsolja, Hajdú úr – bólintott Ákos, immár rosszat sejtve.

– Először is arra lennék kíváncsi, milyen szándékkal közeledik maga a lányomhoz?

Hősünk jól észlelhetően megkönnyebbült. Hát ez volt a gond? Azt hitte róla ez a szigorú családapa, hogy ő afféle „modern” elveket valló, csalárd fickó, aki minden hónapban újabb és újabb hódításokon töri a fejét? Akinek összetört lányszívek szegélyezik léha életútját? Sietve megnyugtatta beszélgetőpartnerét, hogy ami az Évivel kapcsolatos szándékait illeti, azok a lehető legtisztábbak és egyben legkomolyabbak.

Azonban határtalan meglepetéssel volt kénytelen konstatálni, hogy Hajdú úr a mondandója nyomán egyre borongósabb arckifejezést ölt, sőt, kisvártatva szavakban is kifejezi elégedetlenségét:
– Minek is tagadjam, nem hangolt ellenállhatatlan jókedvre a közleménye – vakargatta a füle tövét a zord atya. – Nézze, én egyenes ember vagyok, nem rejtem véka alá a véleményemet: a legkevésbé sem vagyok boldog attól a gondolattól, hogy maga esetleg bekerül a családomba.

Ákos döbbenten meredt maga elé. A párnázott fotel szinte pillanatok alatt kínpaddá változott a számára.

– Csöppet sem értem, miért ilyen ellenséges velem – csóválta a fejét. – Úgy érzem, semmit sem ártottam önnek vagy a szeretteinek. Miért kezel hát úgy, mintha a családja legádázabb ellensége lennék?

– Még kérdi? – rikoltott kipirulva Hajdú úr. – Mióta maga feltűnt a színen, a családi életem romokban hever! A szeretteim egyike-másika pedig úgy viselkedik, mint aki nap mint nap kergemarha-pörköltet ebédel. A szüleim legújabban azt találták ki, hogy ezentúl templomba fognak járni, a gyerekeim meg csavargók és más lumpen elemek között töltik a szabad idejüket, és még büszkék is magukra. Sőt, mindennek a tetejébe a fiam azt akarja bemesélni nekem, hogy érdemtelenné vált a zsebpénzére, érdemtelenné vált arra, hogy továbbtanuljon, és ehelyett folyton valami lelkipásztor társaságában lopja a napot… Remélem, kedves fiatalember, ezek után nem tartja indokolatlannak a kérdésemet, ami arra vonatkozik: ugyan miféle szekta beszervezőembere maga?