– Nézze, Hajdú úr, én azért jöttem ide, hogy a fiáról beszélgessünk, de ha ön vallási kérdéseket vet föl: ám legyen!
– Isten ments! – hőkölt hátra riadtan a cégvezető, és szinte védekezőleg maga elé emelte a kezeit. – Isten őrizz, hogy engem is megpróbáljon beszervezni!
Bármennyire is komor volt a hangulat, Ákos mégsem bírt uralkodni az arcizmain, és halvány mosoly jelent meg a szája szegletében.
– Most meg mi a csudát vigyorog? – érdeklődött a zord atya.
– Beláthatjuk, azért van valami bája annak, ha egy meggyőződéses ateista ilyen szavakkal zárkózik el a vallási kérdések elől: „Isten őrizz!”, meg „Isten ments!” – fejtette ki szelíden. – Tudja, az a mondás jutott eszembe, miszerint jó néhány ateista él a földön, de egy zuhanó repülőgépen biztosan nem akad egy sem.
– Nem tudom, mit akar ezzel mondani, de, ha megkérhetem, hagyja abba a viccelődést, nem ezért kérettem ide – közölte a cégvezető abban a hangnemben, amit bizonyára a beosztottjai körében is előszeretettel alkalmazott. – Nem bánom, beszélgessünk a fiamról, úgyis ő az, aki leginkább a maga hatása alá került.
– Csakhogy ez esetben én bajban leszek – csóválgatta a fejét Ákos –, ugyanis úgy tapasztalom, hogy ön még mindig hajlamos a homokba dugni a fejét, ami a Barnával kapcsolatos tényeket illeti. Így hát szerintem az lenne a legjobb, ha hármasban beszélgetnénk mindarról, ami…
– Erről tegyen le. Nem vagyok hajlandó most őt is idehívatni – szögezte le határozottan Hajdú Endre. – Addig jó neki, amíg nincs a maga közelében.
– Hát jó – sóhajtott az Almási fiú. – Ez esetben viszont fennáll a veszélye, hogy a szavaim kérkedésnek fognak hatni az ön számára. Azonban mégis kénytelen vagyok megvédeni magamat, mégpedig azzal a váddal szemben, miszerint én lennék, úgymond, Barnus rossz szelleme. Tudniillik épp az ellenkezője igaz. Amióta összebarátkoztunk, de legfőképpen amióta megismertettem Géza atyával, azóta fordult jó irányba a sorsa. Azelőtt kocsmázásból állt az élete; az alkoholon és a szerencsejátékokon kívül jóformán semmi sem érdekelte. Szinte egyvégtében hazudott a szeretteinek, csak azért, hogy újabb és újabb pénzösszegeket csikarhasson ki tőlük. Az egyetemi előkészítők sem azért voltak fontosak számára, mert olyan komolyan vette volna a továbbtanulást. Pusztán azért erőltette a dolgot, mert ezen a jogcímen is pénzt láthatott az édesapjától. Végül már boldog-boldogtalannak tartozott, és épp készültek összecsapni a feje fölött a hullámok, mostanra azonban…
Hajdú Endre faarccal hallgatta Ákos szavait, aztán türelmetlenül közbevágott:
– Gondolom, ez az egyik módszerük. Bemesélik a delikvensnek, hogy az addigi élete, a céljai, az értékrendje mind mind hitvány, vacak holmi, aminek a szemétdombon a helye, és csak akkor lesz boldog, ha megtagadja a múltját, a szeretteit, és eztán majd a szekta kebelén belül megleli a boldogságát.
Rövid monológja végén a cégvezető hátradőlt a főnöki karosszékben, és olyan diadalmasan nézett az Almási fiúra, mint az a detektív, akinek épp e percben sikerült ellentmondásba kevernie a nagy vonatrablás főkolomposait. Csakhogy Ákosnak, mivel tiszta volt a lelkiismerete, nem okozott nehézséget, hogy higgadtan feleljen a cinikus vádakra:
– Természetesen léteznek ilyesféle szekták, de ezeket az egyház éppúgy elítéli, mint bármelyik jóérzésű ember. A mi vallásunk középpontjában éppen a szeretet, a család, az értelmes emberi élet fogalmai állnak, s mint ilyen…
Egyelőre nem folytathatta, mert ebben a szent pillanatban megcsörrent a telefonja. Mérgesen tartotta a füléhez a készüléket, de ezt az arckifejezést hamar felváltotta az aggodalom, a csalódottság és a mélységes megdöbbenés. Nem sokkal később pedig, miután véget ért a telefonbeszélgetés, vészjóslóan szólt a zord atyához:
– Azt hiszem, mégiscsak kénytelenek leszünk ezt a beszélgetést hármasban folytatni…
[tta_listen_btn listen_text="Meghallgatom a mesterséges intelligencia felolvasásában" pause_text="Szünet" resume_text="Folytatás" replay_text="Újra"]