Végre valahára megtörténhetett az, amiről Ákos már régóta ábrándozott. Kettesben sétáltak Évivel a hóesésben, és bámulták az utcai lámpák fénykörében keringő hópelyheket. Amikor az éjféli mise után kiléptek a templomból, Ákos nagy ravaszul azt indítványozta, hogy majd ő gyalogosan hazakíséri Évit, ne szorongjon úgy a Hajdú család a kocsiban.
Persze mindenki átlátta, miféle szándék vezérli Ákost, így Hajdú Endre is, aki nem rejtette véka alá, mennyire ellenére van az ötlet. Egyre csak erősködött, hogy egy ötszemélyes autóban még akkor is el kell férnie öt embernek, ha mindannyian vastag télikabátba vannak burkolózva. A nagyszülők azonban szelíden meggyőzték a zord atyát, hogy hagyja a fiatalokat, hadd járják a saját útjukat.
– Nahát, nem hittem volna, hogy ilyen csodálatos élményben lesz részem – áradozott Évi, miközben belekarolt az Almási fiúba. – Pedig, bevallom neked őszintén, amikor elindultunk, még meg voltam róla győződve, hogy végig fogom unatkozni az egész szertartást. Tudod, mi általában csak akkor járunk templomba, ha esküvői meghívást kapunk. Éjféli misén még sohasem voltam – mondta, aztán lopva oldalra sandított. – Most nagyon megvetsz ezért?
– Szó sincs róla – csóválta a fejét Ákos. – Inkább sajnálom, hogy ez a fajta ismeret ez idáig kimaradt az életedből… De hát még semmi sincs veszve! Sokkal jobban jártál így, hogy huszonéves fejjel találkoztál egy ilyesfajta vallási élménnyel, mint például a nagypapád, aki hosszú évtizedekig szánt szándékkal tartotta távol magát a közösségi hitélettől.
– Ne is mondd – jajdult fel a lány. – Figyeltem az arcát, és amikor az első könnyek végiggördültek rajta, nekem is sírhatnékom támadt. Szegénykém, biztosan átérezte, hogy mi mindent mulasztott el a sok-sok év alatt, és…
– Inkább a jó oldalát nézd a dolognak – szólt közbe vigasztalólag Ákos. – Hidd el, azok a könnyek inkább az öröm és a meghatottság könnyei voltak. A kisöreg most biztosan nagyon boldog, hogy ha jókora szünet után is, de visszatért az egyház kebelére… Tudod, jó pár évvel ezelőtt úgy alakult, hogy szegény dédnagymamám leesett a lábáról, és anyuék gondozták, mert semmiféleképpen sem akart kórházba menni. Folyton azt hajtogatta, hogy ő onnan már nem kerülne ki élve.
No, az egyik délután bevittem a betegágya mellé néhány könyvet, hogy ne unatkozzon, amíg a kisunokái az iskolában vannak. Később azt mondta nekem, hogy ennél jobbat akkor sem tehettem volna vele, ha világhírű orvos vagyok. Mielőtt félreértenéd: nem volt ő buta vagy szűk látókörű, sőt, azt hiszem, a maga módján kifejezetten okos, tapasztalt és tájékozott asszony volt. Csak hát, amilyen körülmények között ő felnőtt… szóval, nem igazán volt divat náluk az olvasás. Főleg nem a nők körében, mert azokban az időkben, ha egy asszony öt gyereket nevelt, nemigen jutott ideje a művelődésre. Szerintem addig a bizonyos napig szegény dédike a Biblián kívül aligha fogott más könyvet a kezébe.
No de attól kezdve más lett a helyzet! Ha nem találtuk az ágyában, tudtuk, hogy apa dolgozószobájában kell keresnünk. Apám könyvtárának történelmi témájú műveit néhány hét alatt felfalta, pedig nem csekély gyűjteményről van szó, elhiheted. Leginkább a negyvennyolcas forradalomról szóló leírások érdekelték. Csodálatos volt látni, ahogy egy csaknem kilencven éves asszony felfedezi magának az olvasás, a könyvek varázslatos világát. Megelevenedtek előtte azok a szabadsághősök, akikről kislány korában sokat hallott; azok a csaták, amikről a nagyszülei meséltek neki annak idején.
– És nem sajnálta, hogy csak kilencven évesen jutott ilyen élményekhez? – kérdezte Évi.
– Nem sajnálkozott ő egy percig sem! – legyintett Ákos. – Inkább boldog volt, akár egy kisgyerek, amikor egy-egy szereplő vagy helyszín neve felmerült az emlékeiből. Emlékszem, egyszer azt mondta, hogy talán hat-hétéves lehetett, amikor bekopogtatott hozzájuk egy öreg, féllábú koldus. Az édesapja szerint a szabadságharc egyik utolsó veteránja volt az illető. Képzeld, dédike megtalálta az egyik könyvben annak az öreg honvédnak a fényképét, meg a hőstetteiről szóló elbeszéléseket. Hosszasan nézte a képet, aztán így szólt: ”Bocsásson meg, hogy annak idején úgy megijedtem magától”.