Részlet Ákos naplójából II.
…Végül mégis úgy alakult, hogy Barna – a Gergőnek tett ígérete ellenére – ott hagyta a Ki nevet a végén?-partit, mert eszébe jutott, hogy az édesapjának és a nagyszüleinek szánt ajándékai otthon lapulnak a szekrény mélyén, és épp ideje lenne érte menni. Engem kért meg titokban, hogy ugorjunk el a lakásukig. Örömmel eleget tettem a kérésének, attól pedig különösen boldog lettem, hogy Évi is velünk tartott, természetesen ugyanolyan okokból, mint a bátyja.
A nagymamájuk tehát kiskukta nélkül maradt egy időre, de épp csak egy fél órácskára, mert igazán siettünk, ahogy csak az útviszonyok megengedték.
Amikor visszaérkeztünk, a nappaliban éppen az éjféli miséről folyt a diskurzus. Endre bácsi amolyan fölényes határozottsággal kijelentette, hogy ők nem afféle templomba járó emberek, tehát az ő családjának tagjait nyugodtan kihúzhatjuk ennek a programnak a listájáról. Aztán mégis ő lepődött meg a legjobban, amikor az édesapja mély nosztalgiával megjegyezte, hogy idestova ötven éve volt utoljára templomban. Kicsit elérzékenyült a hangja, amikor erről beszélt, és úgy láttam, mintha elfátyolosodott volna a tekintete. Lehet, hogy könnyeket csalt a szemébe a régi emlék, de erre nem mernék megesküdni.
Mindenesetre olyan nagy csönd támadt a szobában az elbeszélése alatt, hogy a szú percegését is meg lehetett volna hallani. Még a srácok is felfüggesztették átmenetileg a társasjátékot. Aztán, nagy sokára Barna megkérdezte a nagyapját, hogy miért nem mesélt erről sohasem. A kisöreg csak legyintett, és elütötte a dolgot azzal, hogy:
– Mit tudtok ti, mai fiatalok azokról az időkről, amikor még Bibliát birtokolni is égbekiáltó bűnnek számított a hatalom szemében!?
Apa szelíden, de határozottan rámutatott, hogy jó tizenöt éve azért mégiscsak szabadságban élünk, tehát aki templomba akar járni, azt nem korlátozhatja ebbéli szándékában senki és semmi. A nagyapó azonban újfent legyintett egyet, és azzal védekezett, hogy sohasem akart képmutatónak látszani.
– Évtizedekig felé sem néztünk a templomnak az asszonnyal – mondta. – Ha most megint elkezdenénk járni, az emberek azt gondolnák rólunk, hogy „divatból” tesszük. Hogy szélkakas módjára fordulunk az éppen aktuális irányzat felé. A mi köreinkben sajnos ez nagyon is jellemző hozzáállás. Hamar megbélyegzik az embert.
Most Imre szólt közbe, azt kérdezve, hogy miért kell az ilyen emberek véleményére adni? A kisöreg azonban elengedte a füle mellett a barátom szavait, és a karácsonyfára függesztett tekintettel arról mesélt, hogy azóta is megpróbált „jóban lenni” az Istennel, de régóta már csak esténként, a szobája magányában szokott párbeszédet folytatni vele.
– Azért az mégsem olyan, mintha egy közösség tagjaként gyakorolná az ember a hitét – folytatta a meggyőzést Imre. – Az éjféli misét nem pótolhatja semmiféle magányos imádkozás, legyen az mégoly lelkes és alázatos is.
Apám is csatlakozott Imréhez, és megígérte a kisöregnek, hogy sem őt, sem a feleségét nem fogjuk úgymond „megbélyegezni”, ha velünk tartanak, sőt, boldogok leszünk, ha az ünnep eme fontos részét is együtt tölthetjük. Endre bácsi azonban ekkor jutott túl az első megdöbbenésén, és felfortyanva közbevágott:
– Édesapám! A maga korában az embernek este már ágyban a helye. Emlékezzen csak, mit mondott az orvos!
A nagyapó azonban önérzetesen letromfolta:
– Csak nem azt akarod mondani, fiam, hogy olyan lottyadt öregember vagyok, akit este ágyba kell dugni, mint valami pelenkás gyereket? Hát ki vezette az autót idáig? – kérdezte méltatlankodva, aztán hamiskás mosollyal hozzátette: – Különben pedig, ha ennyire aggódsz az egészségemért, ha ennyire vigyázni akarsz rám, akkor kénytelen leszel elkísérni a templomba, mert hogy én meg az édesanyád ott leszünk az éjféli misén, azt biztosra veheted!